Kiforratlan Egyperces novella - Sínen vagyunk
2011. február 12.
Emberünk hatalmas léptekkel haladt a vonat állomás felé. Arcán a mosoly, már-már vigyorra váltott át. Mindenki, aki reá nézett, vissza mosolygott, és feldobódott.
Ha rá nézett az ember azt gondolta: "Micsoda boldog fickó! Több ilyen emberre van szükség a világon!"
Ahogy haladt az útján kémlelte a házak ablakait, hol egy fiát homlokon csókoló édesanyát látott, hol pedig egy vadul szeretkező fiatal párt, és volt, ahol az idősek békében nézték a televíziót. Csodálatos világ.
Amint megérkezett emberünk a peronra, keze fejét homloka elé tette, majd körülkémlelt. A távoli napsütötte homályban meglátta a közeledő vasúti szörnyet. Meglazította nyakkendőjét. Beletúrt a sűrű hajába. Majd lelépett a peronról, a vonat alá vetve magát. Még mindig mosolygott. Még akkor is, mikor minden testrészén átcsusszant a vonat, leszakítva karjait, lábait.
Az a mosoly valóban a boldogság mosolya volt egész végig emberünkön. A halál mosolya. Mert tudta, hogy...
Vége.
A bejegyzést írta: Cranium
Hozzászólások
fordított időrendi sorrend