Korai ébresztőm volt

2023. január 1.

Vissza a naplóhoz

2022. szeptember 30.-i jegyzet:

¼ 5-kor egy rosszullét formájában (biztos a kettősfront a ludas, de legalább nem volt vészes), viszont utána nem tudtam visszaaludni. Legalább ott tudtam lenni a fogadott Tesómnak, mert ő sem tudott aludni és öntöttem bele egy kis lelket. Nem vagyok kipihent. Max. agyilag pihent. :-D Próbáltam aludni a foglalkozások közt, de valaki, vagy valami mindig felkeltett. Nem gáz, majd este. Úgy tűnik, mintha visszaestem volna 5 hónapnyi remisszió után, de még bízom abban, hogy csak a kettősfront tett oda a szervezetemnek. Megint nem tudok enni, vannak görcsrohamok, érzem a heves szívdobogásomat, stb. Mindegy, szerdán már megyek haza, szóval ha lerobbanok, nem akadályoz már a terápiás foglalkozásokon és üléseken való részvételben. Egyet-egyet már ki kellett hagynom. Azért remélem, hogy vaklárma.

Ma egyéni terápián belementünk a dokival a borderline(om) kialakulásába. Érdekes, hogy csak most, a terápia végén, de lehet hogy azért, mert megvárta, amíg össze tudom rakni a képet és beilleszteni ebbe a keretbe. Sejtelmeim mondjuk voltak már, mert a logika segített és be is bizonyosodott, hogy jó helyen kapisgáltam. Azért jegyzem le ide, mert hátha jár erre sorstárs, akinek segít egy támpontot adni, hogy hol gyökerezik a dolog (a gócpont állítólag majdnem mindenkinél közös, ami a kisgyermekkori érzelmi elhanyagolás és a biztonságérzet hiánya). Az alapok a mentális betegségekre való hajlammal (anyám, apám, nagyszülők is valamennyien érintettek voltak), a csecsemő- és kisgyermekkori érzelmi elhanyagolással (fizikai gondozás legalább megvolt), ambivalens hozzámállással lettek lerakva, arra rakódtak az elhagyatás érzését sorra kiváltó cselekedetek, azután pedig az érzelmi- és fizikai bántalmazás, az örökös anyagi és lakhatási bizonytalanság, a mondandóm érvénytelenítése, meg az óvodai-iskolai és úgy általában a mindennapi közegemből érkező kiközösítés és az, hogy sosem lehetek elég jó (ebből adódik állítólag az ún. könyörtelen mércék sémám, ami miatt a saját szememben sem elég jó semmi, amit csinálok, ha elértem a maximumot sem hiszem el, ezért nem erősít a dicséret, ill. nem tudom elfogadni, hogy az nekem jár). Az oké, hogy van egy alapból is introvertált személyiségem, de a kiközösítés hatásai nemhogy a feloldódást nem segítették/segítik, hanem arra késztettek/késztetnek, hogy falakat húzzak, amik védenek. Már gyerekként is voltak szuicid gondolataim, aztán később a többi tipikus jel is megvolt (ami nyilván visszatekintve látszik csak), de egyrészt akkoriban a koromból kifolyólag még nem is lehetett volna diagnosztizálni (18 éves kor alatt nem mondják ki), másrészt pontosan 18 éves koromban mutatkozott meg élesebben a dolog, amihez kellett egy újabb olyan veszteség, ami megsemmisített. Az első ugye apám volt, mégha ő nem is halt meg, de a négyéves fejemnek sok(k) volt, hogy eltűnt az életemből. A borderline-t igazán rámrobbantó hatás a Szabina elmenetelének, apám hozzámállásának, anyám betegsége romlásának triója volt.
Apám nárcizmusa is megint téma volt, mert az is hozzájárult. A doki szerint faterom nem kőkemény nárcisztikus, de erősen mutatja a vonásokat. Megtudtam, hogy a nárcizmus egyébként nem feltétlenül betegség, állítólag van egy egészséges szintje is, mert egy spektrum mentén helyezkedik el a cucc. Az egészséges nárcizmus biztosítja az önbecsülést, az ambíciót, a kreativitást, a sikereket, de az egészségtelen nárcisztikusok legrosszabb formájukban erős haragra képesek, veszélyesek és károsak lehetnek, szóval ez a két végpontja van a(z 1-10-es) skálának és közte vannak a fokozatok. Az elmondottak alapján apámat 6-7 szint környékre tette. Szerinte nála ez megküzdési stratégia, mert úgymond „a körülmények áldozata”, szóval jól sejtettem, hogy a gyerekkorában van a dolog gyökere. Nagyon fontos neki a személyes szabadság és az élete felett megtartott kontroll (bár nincs sok felette, mert akkor nem ott tartana, ahol), a tisztelet, az elismerés, a figyelem és időnként a csodálat, meg azt hiszi okosabb mindenkinél. Képes empátiára, de csak korlátozottan, mert ő sem kapott. Vannak területek, ahol ő olyan, mint egy vak, akinek el kell magyarázni/meg kell tanítani, hogy mi az, hogy piros szín, neki pedig meg kell érteni, hogy van olyan, hogy piros szín. Az a gáz, hogy ő az a fajta, akinek hiába magyaráz az ember, nem fogadja el. Csak a maga szemszöge és igazsága lehet a valós, minden más baromság. Természetesen tagadja azt is, hogy nárcisztikus vonásai vannak, vérig sértődik. Csenddel és akinél teheti, annál eltűnéssel büntet. A doki szerint terápia kéne neki is, de esélytelen, mivel mint mondtam, nem látja be. A depresszióját sem. A doki szerint a terápia már eleve abban is segítene neki, hogy heti 1 alkalommal képes legyen tartani magát valamihez, amit nem ő szab meg. Szerinte nála is befigyel egy kis antiszociális rész, mert csak kismértékben empatikus, nehezen érzi a másik igényeit, érzéseit és nehezen veszi figyelembe, hogy rajta kívül más is létezik. A hidegsége, a higgadtsága is innen indul.
Újra rám tértünk, a töredezettségemre. Szerinte eleve szét vagyok törve több részre (enyhe antiszoc., elkerülő, dependens, kényszeres személyiségrészekre, meg ugye a borderline-ra, ami önmagában is töredezett személyiséget takar, amiben van egy boldog, egy dühös és egy sérült gyerek, illetve egy egészséges felnőtt.)
Mondtam neki, hogy halad a 'gyerek' naplója, aminek örült. Ez a (felnőtt) részem képtelen megnyílni, sosem tudtam volna elkezdeni belemenni a múlt dolgaiba, de a 'gyerekből' ömlik a szó. Most kiokád mindent, amit eddig nem mondhatott ki még a szülőknek sem, mert nem hallgatták meg. Nincs az a szégyenérzete sem, ami ennek a felnőttnek nagyon is erős. Nem tudnék olyan nyíltan kimondani dolgokat. Van erős szégyenérzete annak a résznek is, de képes nyíltan beszélni, akárcsak egy igazi gyerek. Majd kiderül, hogy lesz-e haszna?

Kaptam híreket otthonról. Állítólag tele van darázzsal a padlás, ami azért fasza, mert ugye az előszoba mennyezete igencsak szellős azzal a bazi nagy lyukkal és nem volna jó bedagadni a mentőbe egy ostrom után. Le kell fedni a lyukat, aztán alkalom adtán szakival kilakoltatni a kolóniát. A másik hír, ami legalább jó, hogy talán idén télen már nem válok egy 60 kg-s jégtáblává a szobámban, mert lesz fűtés. Nem hiszem el, mert 4 éve ezt hallgatom, de a kardhal megy elöl, mögötte a lepényhal, a remény hal meg utoljára. ;-) Azért örülnék, ha összejönne. Kérdeztem, hogy mi újság a bundás bagázzsal, állítólag híztak és már felvették a télikabátot. Örülök, hogy jól vannak. Annak is, hogy mostanság a fogadott Tesómmal rendben vagyunk. Működik a kommunikáció, nincs feszültség sem. Legalább a kötelékért nem kell aggódni, úgyis mind a kettőnknek van miért. Tényleg igaz, hogy bármit képes elviselni az ember, ha van kiért.

A bejegyzést írta: Arnold91