Le kell tennem

2022. augusztus 17.

Vissza a naplóhoz

2020. március 30.-i jegyzet:

legalább ide mindazt, ami feszít és amivel senkit nem tudok és nem is akarok fárasztani. A fogadott Tesóm meghallgatna, de nem fogom ráterhelni a sok szart, pláne hogy neki is bőven megvan a maga baja. Inkább én leszek az Ő támasza.
Pszichodokihoz sem jutok el beláthatatlan ideig, szóval most az írás a terápiám.
Mostanában egyre gyakrabban érzem úgy, hogy a begolyózás szélén állok. Zsong a fejem és üvölteni tudnék a feszültségtől, meg amikor tényleg a tetőponthoz ér a kapacitásom, akkor olyan, mintha pillanatokon belül össze tudnék omlani. Bizonytalanságérzet kerít hatalmába a józan eszemet illetően. A fater készít ki, akármennyire igyekszem kizárni a dolgait. Nonstop zúdítja rám a szart, meg egyebek.
Lassan kéthete itthon vagyunk, illetve ő kimegy néha dohányboltba.
Engem nem zavar annyira a bezártság, mivel megszoktam, meg legrosszabb esetben az udvarra ki tudok menni, ha unom a bentlétet.
Az viszont zavar, hogy az öregem olyan, mint egy idegen és ez így a karantén alatt nonstop összezárva jobban kiéleződik, mint valaha. Most nincs kifogás, hogy dolga van, meg mászkál ide-oda és nincs ideje apa-fia eszmecserére/tevékenységekre. Sosem talált időt kettőnkre, de emiatt talán méginkább illene valamit pótolnia. Persze azt is tudom, hogy nem fogja, mivel akkor már megtette volna rég', de úgy tűnik sosem fogja bevenni a gyomrom, hogy egész életemben - már amit velem töltött - azt kapom, amit. Ez nem egy kisfiús picsogás, csak az igazság. Az az igazság, amiről ugyan sosem beszélek, de bennem van és mar, amióta felfogom és érzem, hogy bár apám még van, mégsincs. Most látszik nagyon jól, hogy hányadán is állunk, főleg hogy ő maga örömködött, hogy végre ráér, tehát elvileg most "lenne ideje" közös dolgokra is. Az idézőjel azért, mert eddig is ráért volna gyakran, mivel az idejét maga osztja be, csak jó ürügy volt, hogy sok a dolga. Órákat lóg a neten, olyan elfoglalt. A Gabival is tud telefonálni 1-2 órákat. Nem féltékeny vagyok, csak látom, hogy a pofámba hazudik és mindent kitalál, hogy ne kelljen velem időt töltenie, vagy kicsit rám figyelni. Ha egyfedél alatt élünk, ráadásul elvileg nem is lakótársak, hanem apa-fia vagyunk, akkor véleményem szerint nem nagy igény, hogy tegyünk időnként úgy, mintha lenne valami közünk egymáshoz. Az eszem felfogja, hogy hiába várok bármit is, gondolom csak a baleset vagyok a szemében, ugye a képembe is mondta, hogy nem akart, de mégis van egy részem, ami nem bírja megemészteni a közönyét. Idén 29 éves leszek, de ettől még belül ugyanúgy hiányérzet, igazságtalanságérzet és tehetetlen düh van. Mindig itt vannak, de el tudom nyomni, ám amikor időnként kiéleződnek a fentiek (mint mostanság), olyankor újra és újra a felszínre törnek előbbiek és újra és újra megtépáznak belül. Ezt a területet is megkíséreltem racionálisan kezelni és elzárni magamba, mondván ezt dobta a gép, kár volna gyötrődni miatta. Hiába kísérleteztem sokszor az elnyomással, meg a száraz tényekre fókuszálással, valamiért mégsem kizárólag az eszemben ötlik fel, hogy mi újság. Sok dolgot ki tudok szűrni és tudomásul venni, ha szar, de ezen a területen nem megy, háborgok belül.
Volt időszak, amikor azt hittem kiirtott mindent a viselkedésével és elértem a közönyt, de úgy tűnik mégsem. Magam sem tudom hogyan viszonyulok hozzá, mert addig tiszta, hogy szeretni nem tudom, de mégsem közömbös számomra. Gőzöm sincs mi van. Magunk közt leszart mindig, a külvilágnak meg előadja a szerető, gondos apát. Nyilván ezt is a maga fényezése miatt, mivel nagyon szereti az elismerést, meg szereti megmutatni, hogy mekkora ász. Nem rest ezt közölni sem, én viszont mindig jelzem neki, hogy ennyire ne legyen már szerény.
A karantén rávilágított arra, amit eddig is tudtam ugyan, de most méginkább kitisztult a kép, mivel nonstop összezárva, tengernyi szabadidővel még sosem voltunk, mégsem érzékelhető a fater részéről egy fikarcnyi közeledés sem. Jobb helyeken az összezártság összekovácsol, kommunikációt szül, elmaradt figyelmet pótol, ilyesmik. Nálunk azt eredményezte, hogy a fater unatkozik és napi szinten órákra rátapad a mobiljára, csak addig teszi le, amíg feltölti, meg amíg ezt-azt tesz-vesz, de a nap nagyrészében szimbiózisban van vele. Persze amikor kérdezek, vagy mondok valamit, akkor vagy nincs reakció, vagy tök mást válaszol, vagy érkezik ugyan érdemi válasz, de csak miután jelzem neki, hogy mz/x jelentkezz, itt a Föld beszél! Mindezt persze úgy, hogy fel sem néz a képernyőről. Nem az a bajom, hogy netezik, az a bajom, hogy CSAK azt csinálja és idézem "mit csináljak, ha nem lehet semmit csinálni?" Elég gáz, ha így gondolja.
1. Kint fasza idő volt napokig, lehetett a kertben tenni-venni (kell is, mert gazos, kupis, stb.), hiába vetettem fel, hogy jöjjön ki ő is tenni-venni, belenőtt a kezébe a telefon és nincs külvilág. Inkább kimegyek egyedül tenni-venni, mert csak felcsesz, amikor arra sem méltat, hogy rámnézzen, miközben beszélek hozzá, meg az is felcsesz, hogy fontosabb az a szar, mint végre minőségi időt tölteni együtt. Mindig egyoldalúak a próbálkozásaim, mégis mindig hajt valami, hogy újra megpróbáljam. Fogalmam sincs mi, hiszen a józan ész azt mondja, hogy ami sosem volt, az nem is fog létrejönni.
2. Kérdeztem nézünk-e filmet? "Nézzünk!" Elindítottunk egyet, amit ő választott (gondoltam akkor majd lesz kedve nézni), erre akkor sem azt nézte, hanem telefonált a Gabival, persze így alig hallottam valamit a filmből.
3. Van társasunk, ezer éve nem használtuk. Kérdeztem játszunk-e vele? "Nem tudom." Mondom inkább nem akarsz, mondd azt! Reakció nuku, szóval hallgatás beleegyezés.
4. Megint vergődött, hogy unalmas minden. Mondom beszélgessünk! Inkább megint a mobilt csesztette.
Kapásból 4 dolgot is lehetne csinálni - közösen is -, de egyikre sem hajlandó, közben meg nyomja, hogy unalmasak a napok. A Gabival napi szinten dumál 1-2 órát, de minden egyes nap a politika és a vírus van terítéken, meg mindenféle negatív dolog. Rohadtul unalmas naponta ugyanazt a tömény pesszimizmust, fröcsögést végighallgatni, úgyhogy amikor jóidő van, ki szoktam menni a teraszra inkább. Mikor szóvátettem, hogy bele lehet kattanni abba a légkörbe, amit teremt, azzal jött, hogy homokba dugom a fejemet. A frászt! Csak én hajlandó vagyok a jót is észrevenni az életben és nem ártana neki is. Azt mondja nincs semmi jó. Aki nem akarja, az nem is fogja meglátni. Nagyon igyekszem elhatárolni magam a negatív szövegeitől és életszemléletétől, meg az idegtépő dolgaitól, de amikor NONSTOP mondja, vagy teszi a mérgező dolgokat, akkor már képtelenség nem belevonódni. A karantén ezen csak ront. Ma reggel is arra ébredtem, hogy max. hangerőn telefonál a Gabival, téma a szokásos volt, úgyhogy ki sem keltem az ágyból, amíg le nem rakták a mobilt, mert semmi kedvem lassan semmihez. Én hajlandó és képes is vagyok másról beszélni, mással foglalkozni, tenni-venni, de ő olyan légkört teremt, hogy elcseszi a kedvemet. Nem élünk, csak vegetálunk, mert semmire nem hajlandó. Az ő dolga, de ne rántson bele a sivár életébe. Napok óta világgá rohannék innen.
Az öcsém telefonált tegnapelőtt, kérdezte mi van velünk? Mondta, hogy félt és vigyázzak magamra. Nagyon jólesett, mert mi alig találkoztunk életünkben, mégis számítok neki. Természetesen kölcsönös. Igyekszem nem megkattanni, meg emésztgetni a fater közönyét, bár ha 25 év alatt sem sikerült (mert négyéves koromig normális volt - vagy csak én hittem), nem tudom fog-e valaha. Azért igyekszem.
A fogadott Tesóm is segít, valószínűleg miatta nem diliztem még be és miatta nem csúsztam még szét. Ő még ilyenkor is eléri, hogy nevessek, meg motivál is, mivel ha én összecsuklom, akkor neki sem bírok segíteni, szóval erőt ad tartani magam. Hetedik éve ment meg saját magamtól.
Nem hagyom magam lerántani a padlóig, teszek-veszek, zenét hallgatok, mert az is a terápiám, az állatok önzetlen szeretete szintén, Tesómé szintén, filmeket nézek, szóval nem adom át magam a sötétségnek.

A bejegyzést írta: Arnold91