Leesett a tantusz

2021. október 19.

Vissza a naplóhoz

2013. július 8.-i jegyzetem:

Megvolt az újabb terápiás alkalom. Nem tudom, hogy hogyan tudják a pszichodokik elérni az embernél, hogy megnyíljon, hogyan tudnak mélyre eltemetett dolgokat felhozni még olyan zárkózott embereknél is, mint amilyen én vagyok. Mindig meglátja, hogy hogyan érzem magam - akkor is, ha én mást próbálok mutatni. Jó szakember.

Nagyban befolyásolja a beszélgetést az is, hogy milyen passzban vagyok. Van, hogy meg sem kottyan és van, hogy nem tudom, hogyan maradjak észnél. A mai ilyen volt.
Megint beszéltünk az Anyut érintő gyászomról. 2 év ide, vagy oda, nem gyászoltam, nem tudtam. Mikor a húgom és apám sírt, nekem nem ment, amikor pedig tudtam volna, akkor meg lefojtottam mindent magamba. Azért is, mert a családomat akartam megkímélni attól, hogy a saját fájdalmuk mellett az enyémet is nézniük kelljen és azért is, mert attól tartottam, hogy ha szembenézek azzal, ami történt, akkor a zárt osztályon kötök ki. Nem beszéltem arról, hogy mi van bennem. Az utóbbi időben iszonyatos ürességet érzek, olyan mintha most tisztulna ki a kép, mintha megbosszulná magát az, hogy menekültem. Akaratom ellenére is teljesen világossá kezd válni minden részlet és minden emlék. Az a hely, ahová mindent elzártam, ki akar magából mindent dobni. Nem tudom jól megfogalmazni. Ezt mind elmondtam a szakembernek. Azt mondta, hogy késleltetett gyász. Azt akarta, hogy újra meséljek el mindent, amire emlékszem, próbáljak a legapróbb részletig belemenni. Gondolom azt akarta, hogy kimondjam végre, ami nyomaszt. Nehezen beszélek mindig, mert gátlásos vagyok, most mégis azon kaptam magam, hogy beszélek. Egyszerre voltam fegyelmezett és egyszerre tombolt belül minden. Nem tudom mit oldott fel bennem, vagy hogyan, de mintha gombnyomásra megnyíltak volna a kapuk, amik elzárták az emlékeket. Párszor az önfegyelmem határán álltam, kérdezte is, hogy megálljunk-e, de mondtam, hogy nem szükséges. Nem akartam, mert ha akkor nem beszélek tovább, nem lett volna, ami arra késztessen, hogy erős maradjak. A könnyem kifolyt, de annál többet nem engedtem.

Még hónapokkal a temetés után is csak égett a szemem, párszor meg is kaptam akkoriban, hogy érzéketlen vagyok. Ha tudták volna hogyan is érzem magam valójában, nem mondtak volna ilyet. Ma viszont valami olyasmit piszkált meg a pszichiáter, ami feloldott mindent, kezdtem rosszul érezni magam fizikailag is. A kocsiba beülve nem sikerült elindulni. Mint egy cunami… 2 év keserűsége. Vagy fél órát ültem a kocsiban még utána, hogy kitisztuljon az agyam és tudjak vezetni.

Örülök, hogy ez a szétesés nem a terapeuta előtt történt meg.
Most pótoltam azt a gyász-állomást, ami kimaradt. Mindegyiken átestem, de ez kimaradt. Össze-vissza jöttek a fázisok.

A bejegyzést írta: Arnold91