Ma 9 éve

2023. január 9.

Vissza a naplóhoz

2022. november 17.-i jegyzetem:

ismertem meg a fogadott Tesómat.
Hiszem, hogy nincsenek véletlenek és ezesetben is bebizonyosodott, ugyanis akkor botlottunk egymásba, amikor mind a ketten ki akartunk szállni. Akkor még nekem is bipoláris depresszióról szólt a papírom, később derült csak ki, hogy valójában a nagyon hasonló tünetekkel járó borderline szindróma áll fenn, de pontosan a hasonlóság, meg az egymás iránti tolerancia miatt ez a különbség semmit nem változtatott a barátságunkon. Naponta chateltünk - órákig (sokszor hajnalig). Nagyon hamar kialakult a kölcsönös szimpátia és a bizalom, erre a tortára a habot pedig az egyformán beteg humorunk tette fel. :-D Tetszett a lazasága és vette a lapot Ő is, bármiből poént gyárthattunk, mert a másik azonnal fogta az adást és nem volt megrökönyödés, sértődés, visszadobáltuk a kapott labdát. Nem lehetett érezni sem a nemi, sem a korkülönbséget, teljesen kompatibilisek voltunk egymással és sok volt a közös vonás is. Mint mondtam, mindketten a szakadék szélén állva készültünk levetni magunkat, ezért szó szerint megmentettük egymást. Család mindkettőnknél csak elméleti szinten létezik, ezért úgy kellett mind a kettőnknek a hovatartozás, meg a szeretet, mint egy falat kenyér és végre nem éheztünk tovább, ráadásul egyhónappal a szeretet ünnepe előtt futottunk egymásba. Először barátok, aztán legjobb barátok, majd pedig gyakorlatilag testvérek lettünk, legalábbis olyan szintre fejlődött a kötelék, de valójában annál is több, amolyan 'lelki társ' lettünk egymásnak - leginkább így lehet definiálni. Egymás függői lettünk, ami talán nem egészséges, de ez van. Máig akadnak, akik félreértik a kapocs szorosságát, de mi tudjuk, hogy mi a valós helyzet és ez a lényeg. Véd- és dacszövetség alakult ki. Mint mondtam, rossz periódusban voltunk a megismerkedéskor, bár Ő épp' pörgött, de ez ugye nem takar valós boldogságot, szóval egyikünk remek közérzetén sem segített a közelgő Karácsony, mivel a szeretet ünnepe felerősítette a szeretet hiányát. Nálam akkor már évek óta menetrendszerűen úgy zajlott a Karácsony, hogy egy alapos kiborulást (amiről később kiderült, hogy BPD-s 'rohamok') betépés követett (akkoriban még függtem a gyógyszerektől), mert nem tudtam elviselni a szeretethiányt (sem) és mindig kiütöttem magam, hogy ne érezzek, ne gondolkodjak. Mindez megtörtént 2013 Karácsonyán is, egyhónappal azután, hogy Ő már itt volt az életemben, majd talán még a következőn is és igazából hétköznapokon is, amikor nagyon rossz passzban voltam, de aztán elkezdtek ritkulni az ilyen alkalmak, mert Ő enyhítette a rosszat. Egy alkalommal nagyon kiakadt azon, hogy ismét kárt tettem magamban, pedig akkor még nem régóta ismertük egymást, ez pedig számomra azt üzente, hogy nem is magamban teszek kárt, hanem valójában Benne, azt meg nem akartam, szóval erre gondolva próbáltam a következő alkalommal megállni a késztetést. Onnantól kezdve ez tartott vissza. Eleinte voltak visszaesések, de pár alkalom után nem rongáltam magam többet és ezt azóta is tartom, kivéve pár alkalmat, ami azután volt, hogy tavaly kilépett az életemből, mert az nyilván visszaesést okozott, viszont ahhoz képest sem süllyedtem a régi szintre, meg utána ismét sikerült megállni a késztetést. Amióta visszatért az életembe, egyáltalán nem sértettem meg magam, maximum megütöttem, aminek persze szintén nem örült, de a korábbi durvább dolgok jobban kiakasztották és mint mondtam, arra a szintre nem estem vissza. A gyógyszereket nem magamtól raktam le, de a nehezén túljutva nem is volt más választásom, mint mással terelni a figyelmemet, meg másba fojtani a keserűséget, viszont ezen a téren is segített a Tesóm jelenléte, mert a szeretete, a poénjai erőt adtak/adnak, ahogy az is, hogy ösztönzött, meg bizonyítani is akartam Neki. Mindig segítettük/segítjük egymást. Sosem röhögtem annyit az életemben, mint Vele, sokszor hasizomgörcsig, könnyezésig fajult/fajul és ezt akkor is el tudtuk/tudjuk érni a másiknál, amikor az padlón volt/van. Jól hatunk egymásra mindig. Ha dühöng valamelyikünk, a másik le tudja hűteni az agyvizét, pedig egyikünk sem bírja a csitítgatást. Tudunk bánni egymással, ami nagy szó, mert egyikünkkel sem könnyű esetenként. Amikor nézeteltérés volt, megbeszéltük és nyilván máig is így teszünk. Voltak nagy balhék, de a végén azokat is úgy sikerült zárni, hogy mindenki elmondta higgadtan az álláspontját, vagy hogy mi húzta fel, mi bántotta, nem maradt el a bocsánatkérés és a megbocsátás sem. Az egy év szünet utáni visszatérése is a kötelék minőségéről árulkodik. Két szeszélyes természetű és befordulásra hajlamos embernek nem könnyű kapcsolatot fenntartani, de belátással, toleranciával, akaraterővel és legalább némi önkontrollal lehetséges. Ő mindig hitt bennem és mindig ösztönzött, a gyógyulásomról beszélt mindig és máig is ezeket teszi, ezzel megerősítve bennem azt, amivel kapcsolatban amúgy ugyanúgy gondolkodom; menni fog, mert mennie kell! Nem azért juttatott el Isten idáig, hogy aztán veszítsek. Egyszer fogok, tiszta sor, de az még odébb lesz! Dolgom van még itt, legfőképpen az, hogy itt legyek a Tesómnak, meg persze a bundás bagázsnak. :-D Frász tudja mi egyéb dolgom van még, de mindegy is, amíg egyetlen is van, addig itt a helyem és mint mondtam, a Tesóm is töretlenül hiszi, hogy bírni fogom az iramot és ez a hite, meg bizalma nagy löketet ad! Büszke is vagyok rá, amiért ilyen higgadtan és bölcsen kezeli a helyzetet! Köszönettel is tartozom neki, amiért itt van, pedig nagyjából tudta mit vállal és mégsem riadt vissza. Még azokon az alkalmakon sem lépett le, amikor nem volt biztos, hogy folytatni tudom ezt az életnek nevezett tragikomédiát és egy merő ideg volt szerencsétlen. Mondhatta volna, hogy van elég baja, nem kéri ezt is, mégis elviselte és nem egyszer! Olyan oldalaimat is felszínre hozott, amikről addig magam sem tudtam, mert senki nem váltotta ki őket. Engem nem izgat a név- és a születésnapom, de Ő mindig köszönt és megajándékoz (természetesen ez is kölcsönös), Karácsonykor sem feledkezünk meg a másikról. Szilveszterkor mindig 'átbeszélgetjük magunkat' az Újévbe. Az évek alatt szerves részei lettünk egymás mindennapjainak, szinte mindennap beszélünk, de legalábbis hagyunk üzenetet a másiknak, ha valami miatt nem tudunk beszélni. Lettek egymás közt használatos poénos kifejezéseink is. :-D Senkivel nem volt és lesz ilyen szoros kötelékem. Rengeteg dolgot lehetne írni, mert 9 év alatt sokmindenen átmentünk közösen, de egyrészt lehetetlen mindent felidézni, másrészt jogom sincs mindent kiírni, viszont semmit nem bánok és sokmindent köszönhetek Neki! Ő az egyetlen biztos pont az életemben (persze ez képlékeny bizonyos okok miatt, de amíg itt tud lenni, addig biztos pont), meg akihez igazán kötődni tudok, ő adja - és fogadja el viszont - a szeretetet, ő hozza el a jókedvet, ő motivál, ő hisz bennem és viszont is elfogadja ezeket, egyszóval minden jó hozzá kapcsolódik. Senki nem tudná pótolni Őt! Amikor kilépett az életemből, akkor a zuhanás után látszólag léteztem tovább, mivel muszáj volt, poénkodtam is, mert ilyen vagyok, de valójában nem volt már bennem az, ami addig, amíg Ő jelen volt a mindennapjaimban, mert ugyanúgy elvitt belőlem egy darabot, ahogy az Anyu, meg a Barátnőm, azonban amint visszatért, az a darab visszakerült a helyére és azóta minden oké bennem - már amennyire az lehet, de ez arra értendő, hogy legalább az Ő helyén nincs az a kínzó űr. Végig hittem abban, hogy egy nap visszatér és itt a bizonyíték arra, hogy az igaz hit mire képes. Bár szavakkal és a jelenlétével nyilván nem ösztönzött a kiesett egy év alatt, mégis hallottam magamban, hogy miket mondana bizonyos helyzetekre és ezért Érte is mentem tovább mindig. Csak azt akarom ebből kihozni, hogy a távolból is jól hatott rám, mert még mindig hajtott tovább és ezért megintcsak köszönettel tartozom Neki! Pont akkor tért vissza, amikor szó szerint döglődtem, de a visszatérése akkora löketet és örömet adott, hogy rohamosan javulni kezdett az állapotom és remisszió állt be, ami azóta is kitartott, kisebb visszaeséseket leszámítva, de azokat a frontra fogom. Gyakorlatilag megmentett - ismét! Talán kezd visszaesni.a szervezetem, viszont van motivációm a küzdelemre. Örülök, hogy visszakaptam!

A bejegyzést írta: Arnold91