Mai divatirányzatok
2011. február 20.
Kedvenc barátommal beszélgettem, aki azzal vett le a lábamról, hogy azt mondta: "Imádom benned, hogy apró dolgok adnak neked ihletet az íráshoz, például az, hogy azt mondtam szívesen sétálnék veled a városban..." A férfi, aki imád bennem dolgokat... ez igazán jóleső az önbizalmamnak...
Mantos új képet tett fel az adatlapjához, amiben a szexi szája alatt olyan terminátoros az álla a közepén húzódó csíkkal, hogy nem bírtam ki, hogy meg ne dicsérjem érte.
- Köszönöm szépen! Terminátoros állam volt a képen? Még senki sem elemezte az állam, jólesett - válaszolja a bókomra meglepődve és mosollyal jutalmazva.
- Rá emlékeztetsz. Éppolyan férfias vagy. Ha beleírnálak egy kalandsorozatomba, vagy éppen egy romantikusba, egészen biztosan megemlíteném a szexi szádat és az álladat a csíkkal a leírásodban.
- Kedves vagy. Azt szokták hangoztatni, hogy a vastag áll a férfias, nekem meg annyira nem vastag, de nem is bánom. Inkább ilyen arcsontozatom legyen mint egy Homo erectusnak - vicceli el a dolgot, mire elkap a nevetés.
Nagyon bírom a stílusát, és ahogy hozzááll az élethez.
- Nekem tetszik az állad. Át ne plasztikáztasd holmi divatirányzatért! - fenyegetem meg kacéran mosolyogva a mutatóujjammal. - Jó, tudom, hogy nem tennéd, ismerem a nézeteidet a szilikonos cicikről is, de azért szólok.
Csak egy jóízű nevetés a válasza, mire tovább folytatom:
- Szekszárdon mostanában az olyas srácok a divatosak, akik első ránézésre lánynak néznek ki; hidrogénezett haj, festett szem, sorolhatnám. A minap álltam egy mellett a buszon... még a hangsúlya is nőies volt. A lányok meg, ha leszállnak a helyi-járatos buszról, a földre köpnek, úgy férfiasan, begyakorlottan, miközben körülbelül harminc ember van a buszmegállóban. Azután hangosan odakiáltja a távolodó barátnőjének, hogy majd este jön és akkor... szóval francia nyelvleckében részesíti. Na, ez a kultúra és a mai divat. Kész szerencse, hogy se fiatal nem vagyok, se a divatot nem követem.
Mantos meg sem lepődik a beszámolómon.
- Sajnos ez a fertő kultúra Pesten már öt éve divat lassan. Gusztustalanok ezek az EMO-sok. Japánból kezdett átterjedni nyugatra tíz évvel ezelött. Utálok Pesten élni, mert a belváros televan ilyen alulművelt, elkorcsosodott generációval.
- Mantos... én úgy örülök, hogy ilyen elmaradott nő vagyok - vágom rá elégedetten.
- Donna Juanna -
A bejegyzést írta: Tündér
Hozzászólások
időrendi sorrend
agy valaha művészeti suliba járó (volt) depeses:)
Egyet kell, hogy értsek Adával.
Ami a cikkírást illeti. Szerintem mindannyian így kezdjük, jön egy apró gondolat, és szövi magát tovább.
Ami a témát illeti. A mai fiatalok, mint ahogy mi is valamikor régen, szeretnének tartozni valahova, és az sem új a nap alatt, hogy bandáznak, felhívják magukra a figyelmet, ennek külsőséges „csordajelvényt”, jelleget is adnak.
Emlékezzünk csak a csövesek, a skinek, a depeche-sek, a punkok, a metálosok, a new wawe-esek egymás majmolására, olykor háborúira.
Jómagam is művészeti suliba jártam, messziről felismerhetően jellegzetes és nem csak külsőségekben (A2-es rajzmappa a hónalj alatt) megnyilvánuló falkaszellemiséget hordoztunk magunkon.
Egy életérzést.
A szabadság érzését. A senkihez és sehova kötődést, az önállósulást, a függetlenséget. A formabontást.
Bármi is legyen az, csak ne olyan, mint amit otthon láttunk. A lázadó nemzedék. Nem az EMO-val kezdődött ez, ott volt már a ’60-as években is. Milyen áramütés még most is Bergert az asztal tetején táncolni látni (Hair).
Az a bizonyos kamaszkori kitörés, a hormonok harca, a dac korszak.
Mikor még 15 éves koromban úgy éreztem, a szüleim biztos örökbe fogadtak, és nem merik elmondani, annyira távolinak és idegennek éreztem őket. Ez viszont az ő hibájuk is volt. Helyettük a nagymamám fogta a kezem, nem lettem szipus, nem szoktam rá a cigire, és nem mentem érettségi helyett szülni, mint már akkor is néhány leányzó. Viszont hazudnom kellet otthon, ha buliba akartam menni, a nagyi volt a beépített ember. Otthon észre sem vették 2 napig, hogy egy fél üveg keverttől vagyok másnapos. Először és utoljára.
A mai nemzedékre visszatérve.
Mit látok ma du. 16 órakor a VIVA tv-n?
Barbi tini művésznő Forog a föld c. klipjében alig ruhában vonaglik két leányzó társaságában. Egy ágyban alszanak, chatelnek a laptop előtt vetkőzve, és szintén a laptop előtt fürdenek együtt a monitor túloldalán sasoló fiúnak tetszelegve. Mit vesz le ebből egy mai kislány?
Péntek éjjeli koncert élményemet a csemetémmel, leírtam a Mizu c. naplóbejegyzésemben.
Csak a folytatás nincs ott. Nem volt zsír a buli. Partiszemcsi a kis tizenéveseken, szájukban cigi, kinn a cici.
Egy „magának” táncoló kislány rúdtáncost meghazudtoló profizmussal úgy tekergette magát szemkontaktust keresve – bárkivel- , hogy magam is zavarba jöttem.
Az előadó a maga 23 évével már tudatosan énekelte:
„Nekem kukim van, neked nunid van, gyere rakjuk össze, amink van…”
Szemöldökráncolva néztünk össze a korombeli kidobó fiúval:
mi vaaaannn?!
Hol van a szűrő? Ki engedi ezeket a szennyeket a képernyőre és ki enged ilyen és még olyanabb szöveget egyáltalán leírni?
Ezek után csodálkozunk, kik jönnek szembe az utcán?
Akik ezt a példát másolják.
Mert polgárt pukkasztani jó volt 20 évvel ezelőtt is, és ezután is jó lesz.
Csak az eszközök egyre durvulnak.
Zsötem
Jó cikket írtál, mint általában. Szépen fogalmazol, mint általában. De...Szólnék pár szót ama "elkorcsosodott" generáció mellett. Trágárul beszélők, földre köpködők, leszbikusok és melegek mindig is voltak köztünk. Csak akkor még tán Te is fiatalabb voltál, és nem vetted észre. Amit ma EMO-nak nevezünk, az régen is volt, csak más néven nevezték. Biztosan láttál anno feketébe öltözött, hajlított villát a csuklójukon viselő, feketére festett hajú fiatalokat. Én is egy voltam köztük. Mi a Depeche Mode-ért , meg a Cure-ért rajongtunk, és azt hiszem, csupán tartozni akartunk valahova. Sokat olvastunk és beszélgettünk, és nem ugráltunk le a tizedik emeletről (sem) .
Mára persze kicsit durvult a helyzet, ami a tiniket illeti, de talán több figyelmet kellene szentelni nekik, több szeretetet kellene kapniuk, mittudomén! Ám senkit nem ítélek meg, sem el az öltözködése miatt. Soha. Mert amióta a lányom egy művészeti suliba jár, volt alkalmam megismerni jó néhány színes egyéniséget. Furcsán öltöznek, és beszélnek, van köztük egy-kettő, aki problémás, de azt mondom,formálható,segíthető, imádni való kölyök mind! Csak meg kell találni hozzájuk a megfelelő csatornát. Jó érzés, amikor néhány beszélgetés után megismernek, és már messziről kiabálnak : -Szassz Ada!
Én örülök, hogy nem vagyok egy elmaradott nő! :-)
Üdv.:
Ada