Meddig élhetsz félelemben?
2016. február 28.
Lepusztult épületek, romos buszpályaudvar, szemét, részegek, drogosok és nulla közbiztonság. Budapesten, közelebbről Kőbánya-alsó vasútállomáson járunk. Az állomás épülete már rég nem váróteremként funkcionál, helyén kocsma, a jegypénztár is bezár délután ötkor, egy pékség próbál üzemelni több-kevesebb sikerrel a mindig koszos, büdös helységben. Az ott lebzselő állandó népség nyugodtan szívja a cigit az üzlet kiadó kis ablaka mellett, nem zavartava magát attól, hogy egyesek szeretnének zsömlét, péksüteményt vásárolni. Vagyis a bátrabbak. Én már nemhogy a pénztárcám nem merem elővenni ha ott kell keresztül mennem, de minden személyes iratomat, bérletemet és a nálam lévő készpénzt is kabátom vagy nadrágom zsebeiben hordom, amikor arra visz az utam. Mostanában egyre ritkábban.
Másfél hónappal ezelőtt megtámadtak. Este tíz körül munkából hazafelé menet ott vártam a vonatot, mert az állomás tíz perc villamossal a munkahelyemtől és addig sosem történt semmi, azt hittem, nem is fog. Hisz az ember nem úgy indul útnak, hogy ma este kirabolják, csak haza szeretne érni egy hosszú munkanap után.
A hideg szél elől védekezve a peronra felvezető lépcső alján álltam, a vonat érkezése előtt pár perccel elindultam felfelé. Egy pillanatra vettem elő a telefonomat, hogy írjak a barátnőmnek, elérem a vonatot. Ezt az egyetlen pillanatot és egyedüllétemet használta ki három fiatal, két úriember és egy úrihölgy, egyikük elém lépett, majd egy mozdulattal már csavarta is ki a kezemből a telefont. Reagálni sem volt időm, reflexszerűen próbáltam visszahúzni a kezéből a készüléket, de ő volt az erősebb, viszont a lendülettől lezuhantam a lépcsőkön. Az adrenalinszintem azonnal az egekbe szökött, felpattantam, elkaptam a srác kapucniját, de kirántotta magát a kezeim közül. Viszont a telefonomat elejtette, leesett a hátlapja és az akkumulátor is a földön landolt. A maradék részével kirohant a hátsó bejáraton.
Senkit, de senkit nem érdekelt, hogy mi történt, a kiabálásra sem reagáltak, pedig a peronon nem egy ember álldogált. Már nem volt kitől segítséget kérni, vagy legalább egy telefont, hogy azonnal hívjam a rendőrséget, mert jött a vonat, de gyanítom, a mínusz tíz fokban nem túl sok jelentkező akadt volna, aki megvárja velem, míg a yard kiér, egyedül meg ott állni még ki tudja, mennyi ideig, nem tűnt túlzottan okos dolognak. Így hát hazavonatoztam, szerencsémre a táskámat nem akarták, mert bérlet híján az empatikus kalauzok nem biztos, hogy elhitték volna a „kiraboltak” című történetet.
Hazaértem, telefonkártyát letiltattam, másnap irány a rendőrség, megtettem a feljelentést. Szerencsére a szolgáltatóm együttműködő volt, kaptam másik kártyát, majd az extra biztosításomnak köszönhetően új telefont is, aminek java részét ők állták.
Azóta nem megyek arra, csak ha nappalos vagyok, vagy kora délután még világosban végzek. Inkább kibuszozok Kőbánya-Kispestre a 85-ös kalandjárattal, na nem, mintha az sokkal jobb környék lenne, de talán nem olyan elhagyatott, mint a másik.
Meddig lehet félelemben élni? Meddig kell az összes iratomat a zsebeimben hordanom? Mikor fog megszűnni az a gyomrot összeszorító érzés, ha valaki túl közel megy el mellettem, hogy ez most biztos lekapja majd a táskámat a vállamról?
Azóta olyan táskát hordok, amit a testemen teljesen keresztül kell átvenni, nem csak a vállamra akasztani. Nem túl elegáns, nem illik egyetlen kabátomhoz vagy cipőmhöz se, de mégegyszer nem kockáztatok.
Azóta már a villamoson sem veszem elő a telefonomat. Félek. Persze, nem lehet, hogy soha ne múljon el az érzés, de még nem sok idő telt el és bele sem akarok gondolni, mi lett volna, ha nem elégszenek meg a telefonommal. A nyomozó azt mondta, ha ezek után még bármikor ilyen történne, ne vagánykodjak és ne próbáljam meg visszatartani az elkövetőt, mert egy telefon nem ér annyit. Igaza van, de akkor első felindulásomban nem tudtam gondolkozni.
Azóta egyszemélyes missziót folytatok. Ha mégis Kőbánya-alsón kell várnom a vonatot és látom, hogy lányok, nők, asszonyok buzgón nyomkodják drága és feltűnő telefonjaikat, megszólítom őket és felhívom a figyelmüket a közbiztonság hiányára, majd pár szóban elmesélem nekik, én hogy jártam. Nem elrettenteni akarom az embereket, de ha csak egy elteszi a telefonját míg a vonatra vár, egyel kevesebben fogjuk hurcolni a lassan gyógyuló lelki sebeket.
Már megérte.
- Anubis -
A bejegyzést írta: Tündér
Hozzászólások
időrendi sorrend
Müszikém, facebook megvan? Ingyenes üzenetküldés? Hm?
Kérdésedre válaszolva, nem, nem hívok fel minden barátnőmet, sőt, még az aktuális havi egyenleg keretemet sem beszélem le soha. Viszont van, aki aggódik értem, miattam.
tudom, hogy nem a lényeget ragadom meg, de... te tényleg mindig felhívod a barátnőidet, hogy közöld, most ide érkeztem, most itt vagy ott vagyok? egy vagyon lehet a telefonszámlád.
Kérdésedre válaszolva, nem, nem hívok fel minden barátnőmet, sőt, még az aktuális havi egyenleg keretemet sem beszélem le soha. Viszont van, aki aggódik értem, miattam.
A baj az már csak olyan, hogy meg szokott történni.
Én érettségi után egy gyárban dolgoztam három műszakban. Emlékszem, éjszakai műszak után egyedül végigmenni a sötét, kihalt utcákon a villamosmegállótól hazáig borzalmas volt. Pedig akkor még nem voltak mobilok, sötét kapualjak viszont igen. Anyám azt tanácsolta, menjek mindig az utca közepén...Most mit tennék? Nem tudom...Mondhatnám, legyen nálam egy spry, de azt elő kellene tudni venni, vagy legyen nálam valami hangos riasztó, de ahhoz fül kellene, hogy valaki "meghallja"...:-(
Elég, ha egyszer megtörténik a baj.
Most sem mernek közbeszólni atrocitás esetén az utastársak, legfeljebb arrébb mennek és azon drukkolnak, nehogy velük is előforduljon. Éppen ezért bátrak a sihederek, néhány fős kis bandába rendeződve.
Annak idején Caola hajlakkot hordtam magammal, de szerintem már nem gyártják, így marad a paprika spré.
Néha muszáj.
Ne mászkálj egyedül sehová, Virág.