Megcsillantott remény...

2014. november 20.

Vissza a naplóhoz

Miért is gondolom én azt, hogy sok ember nem úgy gondolkodik, mint ahogyan én? Erre minden okom meg van...

Csak remélni tudom, hogy a Goldi, egy kis uszkár kutyus, fiú ráadásul, jól érzi majd magát velem, addig míg velünk van.
Velünk, én ezt hiszem legalább.
Míg a gazdája magához tér kissé... Mit tehet ő róla, meg én, főleg a kutya?...
Egy ártatlan kis lény, aki gondoskodásra szorul.
Nem tenné, ha tudná, ennek egyszer vége lesz, mi mindenre lenne akkor képes, ha magára hagynák,... de megszokta a törődést, a gondoskodást.

Mint ahogy a kora reggeli felkelést is, amikor valaki megkönyörül rajta és kiviszi a szabad levegőre egyet sétálni, hogy kedvére beleszimatoljon a friss levegőbe és maga is megkönnyebbüljön.
Ki sétáltat ilyenkor, kit? Lehet a fogadott gazda is valami ilyesmire gondolt előtte, hogy kivitte, vagy utána?

Legyen már valami értelme kimozdulni ebből a száraz-meleg lakásból. Hová, ha nem ki, a szabadba. Lehetne az kert, tanya, amúgy is oda indult volna, de valami még visszatartotta.

Elég volt erre egy telefon...

Ugye, és ez természetes, hogy ha szarul is érzed magad, máson segítesz, még ha egy kutya is..., hogy közben őt megszereted, rájössz idővel, nem te, ő segít neked. Ennek mi lehet a vége? Hogy megszereted.

Ezt érzi nem csak te, a kutya is. És boldogan körbe ugrál, ha egy kis szeretetet, szándékot benned megtalálja.

Amikor felkelsz végre, és felöltözöl, ez számára máris maga az öröm.

A bejegyzést írta: zsoltne.eva