megértések és kétségek
2013. november 12.
Amikor döntés előtt állunk, sokszor azt a hibát követjük el, hogy embereket kérdezgetünk, vajon ki, mit tenne hasonló helyzetben. De egyik helyzet sem azonos a miénkkel. Tehát minden tanács, vagy ötlet hasztalan lesz, mert nem az én életemről szól, nem én vagyok a döntésben a főszereplő, csak egy másik individuum. Aki - teszem fel -, nem érzékeny annyira, vagy talán érzékenyebb, biztonságra vágyik, vagy éppen kalandor alkat, introvertált, vagy éppen az ellenkezője.
Megtanultam "utazásaim" során, hogy nekem kell magamat megkérdezni, meg kell nyitni magamban a legbelső énem felé vezető kaput, mert amíg elrejtem a kulcsot saját, meg nem ismert énem elől, eltelítenek a kétségek, mert egy ismeretlen tájon kóválygok csupán, ingoványos talajon.
Ha szembenézek azzal a valakivel, aki valóban vagyok, sebezhetőségeimmel, gyengeségeimmel együtt - felismerve természetesen a bennem rejlő lehetőségeket és erényeket is -, akkor elkezdhetek kérdezősködni magamban, magamtól.
Általában mindenkinek van egy értékrendje, és ahhoz vagy hűen ragaszkodik, vagy ki-kitolja a határokat és feszegeti azokat.
Én olykor feszegetem, mert kíváncsi vagyok az erőmre. A készletre, amit felhalmoztam. Hogy ne üres, tartalom és tanulság nélküli életem legyen, hanem hiteles, még akkor is, ha nem mindig tetszetősek a megoldásaim és a végeredményeim.
Ha megértem, hogy egy elv, ami mellett kitartok, EGY bizonyos helyzetben nem használható, akkor kénytelen vagyok faragni abból, vagy hozzátenni valami újat. Kipróbálni, hátha én állok a saját utamban a megkövesedett elméleteimmel.
Mert mindennek ellenére konzervatív vagyok, bár személyiségem nem ezt mutatja egy kívülálló számára.
Éppen ezért azt is meg kellett tanulnom, hogy ne mérjem magam senki máshoz, mert az nem igazságos magammal szemben. Olyan elvárásoknak megfelelni szinte lehetetlen, amit adottságaim okán képtelen vagyok elérni.
Ugyanis a hamis önlátás miatt érhetik az embert vélt kudarcok. Ha a lehetőségeimhez mérem a vágyaimat, jobban fogok járni, mintha ezt fordítva teszem.
Visszatérek eredeti gondolatomhoz: ha döntés előtt állok, egyedül kell lennem. Csendet kell teremtenem ott, ahol vagyok. Önző módon el kell kicsit bújnom mindenki szeme elől, mert megzavar a zajongás.
Aztán ha megszületik a döntés, kizárólag magamat okolhatom és tanulhatok annak jótékony, illetve káros hatásaiból.
Mindehhez meg kell értenem valami fontosat: egyedül vagyok. Hiába vannak körülöttem, Ők nem tehetik meg helyettem sem a jó, sem a rossz dolgokat, bár igaz, a felelősséget mindig is könnyebb volt a világban másokra és külső körülményekre hárítani/fogni.
Én már nem szeretném megúszni a dolgokat.
Megszületett bennem egy ideje az a bátorság, ami ahhoz kell, hogy a nem egyszerű úton, de egyenesen tudjak menni anélkül, hogy fájna az út maga.
Ehhez elengedhetetlen volt az a sok veszteség, ami utam során ért.
Hogy fájt-e?
Piszkosul.
De nem maradhatok a fájdalom mellett kuporogva, mert ha nem veszem észre, részemmé válhat, és a múltamban fogok élni anélkül, hogy egyetlen lépést is tennék a holnap felé.
És valójában csak pillanatok, most és holnap létezik...
...mert a múlt már megtörtént.
A bejegyzést írta: Noa
Hozzászólások
időrendi sorrend
Üdvözöllek az oldalon, érezd nagyon jól magad közöttük! Kellemes időtöltést kívánok! :)
Pussz,
Tündér
Tetszett amit írtál, főleg a belső csendről.
Üdv:
Kéra