Mikulás
2014. december 7.
Életem során már minden lehetséges szerepet eljátszhattam Mikulás érkezésére várva.
Voltam áhítatos szívvel cipőt pucoló copfos kislány, … majd lettem krampusz, mások örömére. Anyukaként pedig, – ahogy csonka családban szokás – szakállasan Mikuláskodtam is.
Minden szerepben boldog voltam, mert örömöt adhattam másoknak.
Kicsiként buzgó igyekezetemet, hogy az ablakba tett ócska cipőm fényes legyen.
Később, hogy a szerepemet hitelesen adjam elő, ne csalódjon a publikum.
Végül – üres puttonnyal is – mindig én voltam a legboldogabb.
Néhány éve hatalmas ajándékot adott nekem Mikulás. Talán így köszönte meg sokéves igyekezetemet.
Rohantam, mint általában. A táskámban már ott lapultak a családomnak vett Mikulások. A Nyugati előtt, a latyakos lépcsőn ült egy férfi. Krisztus-arcú, szakállas hajléktalan. Nem kéregetett, csak nézelődött szelíden. Megtorpantam. Elővettem egy Mikulást, és felé nyújtottam. Meglepve fogadta el. Kék szemében könny csillant, majd félve nyúlt a kezem után..., és megcsókolta.
Nem alázatosan, hanem hálával, ahogy egy ember, egy férfi megköszön valamit egy nőnek.
Boldog volt. … És az voltam én is.
Ki tudja, hogy hány éve nem kapott elé vetett filléreknél, maradék ételnél egyebet... Köszöntötték-e személyes évfordulóin? Gyújtott-e gyertyát, csillagszórót az ünnepen? Kapott-e ajándékot..., és adott-e?
Nem tudom.
De azt igen, hogy ezzel a csekélységgel – a falatnyi Mikulással -, és az el nem utasított fizikai érintéssel, a lelkeink is megérintették egymást.
Őrzöm ma is szép tekintetét, … és ápolom az általam, és magamnak teremtett hagyományt. Mikuláskor – álruhában, fekete kabátos szőkeként – osztom a meglepetést, az örömöt, míg táskám ki nem ürül.
- Sági Erzsébet -
Mikulás
Óh, azok a csodás gyermekévek! Nagy esemény volt nálunk a Mikulás napja!
Már délután nagy buzgalommal pucoltuk, fényesítgettük kopott kis cipőinket, majd tükörfényesen ragyogva a zoknikkal együtt kitettük az ablakba..Nagyon nehéz, háború utáni évek voltak ezek, csokoládét, kekszet nem nagyon majszoltunk a hétköznapokon, de a Mikulás tudta ezt és ilyenkor nagyon kitett magáért. Nem csoda hát, hogy olyan örömmel és epekedve vártuk a napját, mert reggelre a cipők és zoknik tele voltak a finomságokkal. Némelyikbe dió, mogyoró, gesztenye is volt!
Hanem egyszer a Mikulás személyesen is eljött hozzánk! Még a szánkat is eltátottuk, eleinte kicsit féltünk, de a Mikulás nagyon kedves, barátságos volt. És pontosan olyan hihetetlenül kék szeme volt, mint a szomszéd János bácsinak!
János bácsi egyedül élt, nem volt családja, imádta a macskákat, bánatára a Buksink néha egyet-kettőt megkergetett, de nem bántotta őket. János bácsi tett-vett a ház körül, szerettem vele beszélgetni.
Nagyon érdekes volt ez a Mikulás este, mert amikor megjelent, Buksival nem lehetett bírni, úgy csinált, mintha kifejezetten hozzá jött volna. Ráugrált, egyre szagolgatta, majd a hosszú kabátjának a prémjébe is beleakaszkodott. Alig tudtuk lecsillapítani.
Mi gyerekek végtelenül boldogok voltunk, igaz, néhány virgácsot is kaptunk, de ez sem vette el az örömünket. Mikor a Mikulás elment, még órákig a hatása alatt voltunk, falatoztuk a csokoládét, törtük a diót és csak beszéltünk, beszéltünk.. A szüleink is velünk együtt örültek.
Mikulás után néhány nappal, egy téli estén átjött János bácsi. Akkor még más volt, mint most, TV a környéken sem volt, így összejártunk a szomszédokkal, barátokkal, kártyázgattunk, beszélgettünk, mi gyerekek előadtuk az iskolában tanult verseket, meséket. Felejthetetlen esték voltak!
Mikor átjött János bácsi, elmeséltük a Mikulás -élményeinket, megkérdeztük tőle, nála is járt-e?
Az öreg csak annyit mondott, hogy neki még soha nem volt olyan boldog Mikulása, mint ebben az évben...
Ilona B. T.
A bejegyzést írta: Tündér
Hozzászólások
időrendi sorrend
Szeretettel: Ilona
Külön öröm, hogy Ilona csodaszép története és Bach zenéje társaságában történhetett mindez.
Ölellek szeretettel, hálásan érte.