Mit is adhatnék?
2011. december 18.
A legemlékezetesebb Karácsonyom jó néhány évvel ezelőtti. Szinte csak ez a részlet maradt meg belőle az emlékeimben. A férfi már nem a párom, de része azóta is a mindennapjaimnak. Kitörölhetetlenül.
A kanapén ültem és egy pillanatra elmerengtem. A villogó fények elhomályosultak a szemem előtt. Már nem a szobát láttam, csak a békét éreztem. Meleg volt. Csend. Egyetlen csillagszóró szikrázott csak. A hangja betöltötte a szobát. Odakinn puha párnát borított a tél a földre, eltakart mindent a hó és idebenn a fények melegen vándoroltak a bútorokon, lassan úszva át az árnyékos helyekre.
Felnéztem a férfira, aki egyenesen állt. A csillagszórót nézte. Kezeit zsebre dugva rezzenéstelenül merengett, ahogyan én is. Szinte éreztem a gondolatait, becsuktam a szemem és láttam, azt a kamasz fiút, aki egyetlen hátizsákkal ballag a hóesésben. Akkor is tél volt. Szenteste.
A fiú tanácstalanul a cipője orrán megülő pelyheket bámulja, könnye arcát mossa. Válla megtört, alakja belevész az estébe, lépteit ellepi a friss hó. Hová is mehet? Tizenhat éves, egy lázadó kamasz. Rossz fiú, ahogy anyja mondta. Elküldték. Elzavarták, azon az estén, amikor mások együtt ülnek az asztalnál, mosolyognak és talán még ajándékot is adnak egymásnak. Ő nem. Ő csak ballag. Valamerre.
Levegőt vettem, hogy mondjak valamit, de láttam, ő még gondolkodik. Hagytam, hogy átélje újra azt, amit elmondani, elhinni nem lehet, felfogni sem. Lehet annyira rossz egy gyermek, hogy Szenteste kidobják? Mi minden történhetett vele, míg hozzám ért? Láttam rajta, hogy szorong, ráncolta a homlokát. Olvasni próbáltam az arcáról. Mélyen elmerült az emlékeiben. Nem volt könnyű élete, de én akkor is azt az embert láttam benne, aki egy szatyorral érkezett hozzám. Csillogó szemmel ült le akkor az asztalhoz. Együtt vacsoráztunk, és együtt reggeliztünk még sok éven át. Nem tudtam mit jelenthet neki mindez, nekem riadt gyereknek tűnt néha. Pislogott rám, mint aki várja, hogy mondjak valamit. Mit várt tőlem? Nem tudtam.
A férfi kiegyenesedett és én rámosolyogtam. A csillagszóró elhamvadt. Ő megfordult, odalépett hozzám, én pedig felálltam és átöleltük egymást. Melegség tölt el. Igen, jó volt úgy. Nem kellett mondanunk semmit, értettem őt. Nagyon is, de ő a fülemhez hajolt és halkan suttogni kezdett.
- Köszönöm, hogy visszaadtad az ünnepet... végre itthon vagyok...
Éreztem a könnyeit a bőrömön és én szóhoz sem jutottam a meghatottságtól. Nem számítottam rá, de tudtam, ennél őszintébb nem is lehetett volna. Ha a könnyeit felszárította is az idő, ha messzire kerültünk is egymástól, ez a pillanat megmarad örökre. Mert adtam valamit a tudtomon kívül és annál nagyobb boldogság, mint önzetlenül adni, kevés létezik. Ilyenkor, a Karácsony közeledtével ez még fontosabb. Nem a pénzbeni érték a lényeg, hanem a gesztus. A mély, emberi gesztus. Szerényen, de kinyitva egymás felé a szívünket sokkal csodálatosabb egy szép mondat, egy rövidke vers, egy ölelés, egy élmény, mint a legdrágább ékszer csillogása. Mert azt odabenn a lelkünkben hordozzuk és széppé teszi az életünket, nem csak a küllemünket.
- Xaide -
Video: youtube.com
A bejegyzést írta: Tündér
Hozzászólások
fordított időrendi sorrend
Nagyon meghatott a történet. Engedd meg hogy küldjek neked egy nagy-nagy ölelést ezekért a csodás percekért amíg olvashattalak.
Köszi!
Tényleg szívet melengető adni valami olyan értéket, ami egy életre beég az ember lelkébe. Ez lehet a Karácsony Szelleme. Ezért különleges ez az időszak, mert ez a Szeretet Ünnepe. Ilyenkor bármi megtörténhet.
Grat, jó cikk!
Pusz:A
Pussz,
Tündér
Sajnos mást nem adhatok nektek, de egy rezdülésnyi értéket magamból megoszthattam veletek. Ezzel a cikkel kívánok mindenkinek Békés, Boldog Ünnepeket!
Köszönöm
Xaide
Kedves Mindenki!
Sajnos mást nem adhatok nektek, de egy rezdülésnyi értéket magamból megoszthattam veletek. Ezzel a cikkel kívánok mindenkinek Békés, Boldog Ünnepeket!
Köszönöm
Xaide
Ez szép volt! :-)
Puszi,
Éva