Mókusnál

2022. augusztus 12.

Vissza a naplóhoz

2020. február 11.-i jegyzetem:

Megjártam múlthéten a pszichomókust. Rámfértek a szakmai tanácsai, ugyanakkor fos volt vájkálni magamban, de ez a lényege a terápiának, szóval nem panasznak szánom. Régen is attól függött a téma- és helyzetkezelésem, hogy milyen alaphangulatom volt, persze szokásomhoz híven akkor is minél összeszedettebb és higgadtabb igyekeztem lenni, amikor fosul voltam. Ez most sem volt másképp', de a doki 'manipulált', mert nyilván levágta a hozzáértése miatt, hogy színészkedem. Jogos a gondolat, hogy nem vagyok normális, ha nem azt mondom és mutatom, ami van, mert akkor hogyan várom az útmutatását, meg bizalom nélkül megette a fene a terápiát, de nem erről van szó. Megbízom a dokiban és a 'félrevezetést' sem tudatosan csinálom, gyárilag van bennem egy blokk, ami arra irányul, hogy tartsam magam és igyekezzek összeszedetten, értelmesen kifejezni magam, ne engedjem, hogy a bennem hömpölygő fostenger átvegye az irányítást. Talán ebben annak a keze is benne van, hogy nálunk sosem volt szokás megbeszélni dolgokat, sem pedig példát nem láttunk arra, hogy miként is kell kezelni, ha valami nyomaszt. Kb. tabu és szégyellnivaló volt bármiféle gyengeség, a szülők viselkedése és kijelentései is ezt közvetítették, így ez ivódott belém. Ezt a tudatalattiban és tudatban is rögzült viselkedést pedig rohadt nehéz felülírni. Persze az évek alatt sikerült bizonyos dolgoktól gallyra vágódni pszichésen és ennek eredményeképp' bekrepált az önkontrollom, néha már nem fog a fék, de még mindig erősen dolgoznak a fentebb említett berögződések, az esetek zömében vasszigorral tartom magamban a dolgokat. Ezt levágta a doki (nagyon penge, érti a dolgát) és igyekezett rávezetni arra, hogy engedjek fel. Szóban is kimondta, de val'sz'eg a témákkal is úgy taktikázott, hogy elérje, mert majdnem kicsúszott a kezemből a gyeplő. Sikerült komolyan belém nyúlnia és ezzel majdnem megríkatott. Ő persze levágta azt is, hogy azonnal behúztam a féket, mert elkezdte mondani, hogy megint az elfojtáshoz nyúlok és a problémák egyik gyökere éppen ez. Mondtam neki, hogy nagyon feszélyez még magányomban is, amikor annyira szánalmassá válok, hogy nem bírom bent tartani a kínt, hát még közönség előtt milyen égő volna, ezért is fojtok el mindent. Egykezemen meg tudom számolni és az öt ujjamat ki sem teszi, hogy eddigi életemben hányszor látott bárki is gyengének. Azzal próbált hatni rám, hogy ő rengeteg síró, sőt zokogó emberrel beszélget, köztük férfiakkal is és nála ez a reakció nem gyengeségként csapódik le, hanem annak veszi, hogy a páciensek megtették az első lépést a gyógyulás útján. Én ettől függetlenül is egy nagy beégésként élném meg, szóval nem engedtem el a dolgokat. Mondtam neki, hogy egész' gyerekkoromtól felnőtt koromig erős voltam és nem értem, hogy az utóbbi években mi ez a majdnem kiakadás, meg az időnkénti kiakadás? Azzal magyarázta, hogy egyrészt amiket átéltem/átélek, azok önmagukban is terhesek, plusz a faterommal való viszonyom sem használ a pszichémnek, másrészt ami kínozza az embert, az előbb-utóbb a felszínre tör. Szerinte a pszichém elkezdte eldobálni azt a rengeteg többletterhet, ami a sok év alatt rárakódott, meg a hétköznapok során is felhalmozódik és magamnak teszek rosszat, ha újra és újra gátat szabok a bennem felhalmozódó tehetetlen dühnek, keserűségnek. Mondtam neki, hogy egyrészt a fentiek miatt (neveltetés, nemi szerep, szülői példák) vagyok ilyen gátlásos, másrészt nem szeretem elengedni a gyeplőt, mert az önkontrollom nem mindig kapcsol be. Szerinte ez nem baj, mert "időnként mindenkinek kell egy kiadós sírás." Na, az megvolt 31.-én. Persze neki nem mondtam el. Mondtam neki, hogy kezdem kórosnak tartani az utóbbi években néhányhavonta - totális pszichés elfáradásból - előforduló ilyen alkalmakat (ami persze hétpecsétes titok a környezetem előtt ;-D, ráadásul még csak meg sem könnyebbít), de szerinte ha naponta, hetente, vagy havonta fognék teljesen padlót, az volna a kóros. Ezt megnyugtató volt hallani. Ettől függetlenül is szégyellem, amivé váltam és szeretnék a régi lenni, aki nem tört meg semmin. Az utóbbi években olyasmik történtek és olyasmikre jöttem rá, amik végleges kárt okoztak (a doki szerint is), de igyekszem egy olyan szintet elérni és tartani, ami élhető. Eddig az volt, de időnként le akar rántani egy mély sötétség, ami ha beszippant, nekem annyi. Éppen ezért nagyon hajtok, hogy legalább a mostani szinten legyek. Említettem a dokinak azt az ambivalenciát is, hogy sokszor úgy érzem megtébolyulok, a hangulatom is instabil, a gondolataimba is újra beférkőzik pár hónapja az önmagamban teendő kár akár véglegesen, akár átmenetileg (függően attól, mennyire vagyok padlón), gyakran érzelmileg és gondolkodásban is megbénulok, be vagyok zárkózva megint, stb., mégis van még egy-két célom, van erőm felkelni, tenni a dolgomat (nem mindent, de nem is vagyok inaktív), el tudom rejteni a vívódásomat a környezetem elől, szóval az egyik felem az őrület szélén volt mostanság, a másik viszont még tudja hozni az "egyben vagyok" figurát (bár, ez megdőlt egy hete), tudok nevetni, van étvágyam, stb. és ez hogyan lehetséges? Azt mondta, hogy ez jó jel, azt mutatja, hogy nem vagyok mély depresszióban, mert abban az állapotban csak aludnék, teljesen befásulnék, stb., viszont egy közepes depresszió jelenleg is fennáll és tartanom kell ezt a szintet, hogy ne essek át a mély fázisba. Megnyugtató, hogy lehet ennél rosszabb is, mondjuk gondoltam, mert aki tényleg teljesen offon van, az kb. mindenre képtelen, de jó volt megerősítést kapni arról, hogy nem a legalján gubbasztok a gödörnek.
Azt a 'házifeladatot' kaptam, hogy ameddig csak tudom tartsam ezt a szintet, kapaszkodjak továbbra is a hitembe, a fogadott Tesómba és azokba, akiknek számítok, valamint a céljaimba, viszont dolgozzak magamon az elfojtást illetően, merjek gyenge lenni, mert a néhányhavonta bekövetkező 'robbanás' is azért szól akkorát, mert egyszerre távozik minden, ami a végletekig feszíti a tűréshatáromat.

Fater megint csinálja a cirkuszt, nem hagyja hogy segítsenek nekünk, velem is megint bunkó, úgyhogy nagyon elegem van belőle. Kezdtem jobban lenni, de visszalök a szakadékba azzal, hogy megint ránt bele az általa generált szarba. Azt képzeli, hogy mindent megtehet, mindenkinek ő dirigál, elfelejti hogy nincs abban a helyzetben, hogy mindent megszabjon. Ellöki az összes segítséget. Most is itt üvöltözik velem, mert dühöng. Már leordítottam, hogy ne velem balhézzon. Folyamatosan nyomja a szöveget, mindjárt agyvérzést kapok. Ne rakja rám a fa$zságának a terhét! -.- Kezdek megint besokallni.

A házidokihoz nem jutottam be, mert pénteken délelőttig rendelt, de mi kb. akkor szálltunk le a távolsági buszról, szóval buktam. Március 9.-én úgyis megint terápia, majd akkor bemegyek, mert aznap 19:00-ig rendel.

A Gabinál lenyeltem egy fél fogpiszkálót. Csinált melegszenyákat, azt' fél fogpiszkálókkal összetűzte őket. Így kerültem én is összetűzésbe vele, ugyanis elfelejtett szólni, hogy benne van, látni meg nem lehetett. Rágás közben nem fedte fel magát valami csoda folytán, csak amikor nyeltem, akkor szántotta végig a nyelőcsövemet. Persze én voltam a hülye, hogy megettem. Mondom nem vagyok látnok, miért nem szóltál? Kivételesen a fater igazat adott. Nem történt semmi azóta, valószínűleg észre sem fogom venni a távozását sem.

Megvagyok. A magas vérnyomással és annak vonzataival, légszomjjal és pár idegrendszeri finomsággal (rángások, érzékelési zavarok és elég erős kézremegés + tropa finommotorika) gyűlik csak meg a bajom. Ezek csak apróságok számomra az eddig átélt állapotokat tekintve, de az ügyetlen kezem néha felcsesz.

A bejegyzést írta: Arnold91