Mókusnál

2022. augusztus 26.

Vissza a naplóhoz

2020. július 21.-i jegyzet:

Ez megint egy tőlem szokatlanul nyílt poszt lesz, de ezért van a blog, lekövetni az aktuális mentális/fizikai állapotomat. A későbbiekben jó lesz viszonyítási alapnak, hogy mennyit haladtam a dokival. Fater zajong, meg alapból is szét vagyok csúszva, szóval kusza lesz, meg kimarad csomó minden, de írom, ami beugrik.

Tegnap voltam a harmadik beszélgetésen. Az elsőn nagyjából feltérképezett, de nyilván gyűjti még az infókat, meg sorban csomagoljuk ki a dolgokat, egyelőre a családdal foglalkozunk. Sosem izgatott különösebben, sőt kb. semennyire a téma, mert nem ástam bele magam. Szerinte azért, mert így védekeztem, kizártam, ami érzékenyen érint. Lehet benne valami, mert amikor az Ildi megkapargatta a felszínt 2 éve, akkor tudott fájni a téma, meg is lepett, mert azelőtt csak annyi volt a reakcióm, hogy "a családom szét van esve, meg apám leszar, de ez van" és ennél jobban sosem mentem, meg gondoltam bele. Nemcsak a felszín alá nézünk pár centivel, hanem a dolgok mélyére ásunk és itt derül ki, hogy hogyan is hatnak rám valójában a dolgok. Amiről eddig azt hittem, hogy nem érdekel, az is tud fájni, ha feszegetve van. Leginkább az, hogy van apám, de mégsincs (ez mondjuk pont nem az a terület, ami látszólag nem érdekelt, mert ez mindig szarul esett). Kellett beszélnem arról, hogy milyen volt régen a családunk, hogyan éltem meg azokat az időket és hogyan élem meg azt, amivé lett a famíliánk, meg persze az anyu elvesztését hogyan viseltem és most hol tartok. A hétköznapokban nem látszanak rajtam a dolgok, de a doki érzékeny pontokra tapintott, mert többször elzárta a torkomat egy gombóc. Levágta és itt kitértünk az elfojtásra. Mondtam neki, hogy sosem mutatom ki, hogy bajom van, sőt, a környezetem egy gyakran baromkodó, mosolyogni, sőt nevetni is képes, elég tevékeny embert lát, fogalmuk sincs arról, hogy ez egy álarc, a világ felé közvetített 'minden oké' figura. Pont a napokban jött szóba az öcsém és a fater mondta, hogy eléggé depressziós (ezt az öcsém maga mondta), én itt élek a szájában és rólam nem is sejti, szóval ezek szerint hiteles az alakításom. Mondjuk ő amúgy is egy érzelmi analfabéta, mert régen ordító jelek voltak az első összeomlás előtt és azokat sem vette észre. Ez a védekezés azért is van, mert szereti az ember gyenge pontjait cibálni és nem fogom magam tálcán kínálni neki. Nem csak felé nem mutatom a gyötrődő felemet, hanem az egész világ elől elrejtem. Azt mondta erre a doki, hogy ez az ún. mosolygó depresszió. Az ilyen ember a külvilág előtt egy stabil, jókedélyű fazont alakít, de amint egyedül marad, meg amint elfárad ennek a látszatnak a fenntartásában, összeomlik. Na igen, stimm'. Tapasztalom én is, hogy rengeteg energiát elvisz az, hogy elrejtsem a dolgokat és sokszor akkor is mosolygok, meg poénkodom, amikor legszívesebben tombolnék. Én nem zuhanok össze minden alkalommal, amint egyedül maradok, de párhavonta leszakad az álarcom (nemcsak azért, mert elfogy az erőm, hanem felgyűlik a tömény stressz, tehetetlen düh, stb.) és a stabilnak tűnő lábaim kimennek alólam, aztán kell pár nap, amíg újra erőt gyűjtök. Persze ezekről a mélyrepülésekről sem tud a környezetem, max. annyit lát a fater, hogy alig beszélek, alig eszem, érdektelen vagyok, de fogalma sincs a sötét gondolataimról (magamban teendő kár, stb.), meg azokról a dolgokról, amik zabálják a pszichémet. Ezekben a napokban szégyenszemre annyira odavész a tartásom, hogy nem bírom visszatartani a bőgést (gáz volt bevallani, ide sem szívesen írom le, de ez is én vagyok), persze annyi méltóságom azért mindig marad, hogy nappal tartsam magam, de estére/éjjelre mindig csütörtököt mond a fék (főleg mert többletteher a napközbeni erőlködés) és akaratom ellenére jön kifelé, ami a csövön kifér... Eltart pár napig, mire össze bírom szedni a tökeimet, meg visszarögzítem az álarcot, aztán egy darabig megint működöm. A doki szerint ez azért van, mert folyton csúcsrajáratom az önkontrollomat - nála is 'aktiváltam' - és egy idő után nincs tovább kapacitás, a psziché kilöki, amivel már nem bír el, ha akarja az ember, ha nem. Igen, észrevettem. Mondtam neki, hogy pár éve még évi 1-2 ilyen alkalom volt, aztán az egyik óta beállt párhavira, most pedig már nem bír ki fél évet sem, fixen felnyalom a padlót kb. 3, jó esetben 4 havonta. Mondta, hogy ez is azt mutatja, hogy fárad a pszichém és csökkenteni kellene a stresszt, viszont ő is (mint a másik doki) azt mondta, hogy az örökös elfojtás sem jó és ne féljek gyengének lenni. Nem elég 3-4 havonta? Már az is gáz, akkor is, ha utána egy darabig megint lehet rám sokat pakolni, meg hozom a szokott formát.
Persze nem állandóan hamis a jó kedvem, meg a stabilitásom, mert vannak valóban jobb, vagy kifejezetten jó óráim/napjaim, szóval tudok nevetni és nyugodt lenni igazából is. Pesszimista sem vagyok és egyelőre még céltalan sem, igyekszem tartani ezt a szintet, mert ha nincs cél sem, akarat sem, akkor van nagy gebasz. A doki helyeselte ezeket és megerősítette, hogy mindig tűzzek ki célokat, nem kell nagyokat, a fő, hogy legyen mindig motivációm a holnapra és hogy a visszaesések se vessenek vissza, hanem koncentráljak a célokra és merítsek erőt abból is, hogy már sokszor felálltam. Pont ezt csinálom, de jól jön a megerősítés. Elmeséltem a régi időket, aztán azt is, hogy hogyan esett szét a család (régen sem voltunk szimbiózisban, de jobb volt a helyzet legalább a szűkebb körben), majd pedig a jelenre tértem és meséltem a fogadott Tesómról is, aki 7 éve a családom helyett családom, meg hogy hányszor mentett meg. Elismerését fejezte ki, hogy ennyi ideje működtetni tudunk egy ilyen szoros viszonyt ennyi nehezítő körülmény ellenére.
Leginkább a faterommal való viszony okoz károkat, annak a minősége, az ő hozzá(m)állása. Meséltem neki pár húzását, az egoizmusát, a nárcisztikus megnyilvánulásait, stb.-t. A doki azt mondta, hogy a mérgező szülők gyerekei általában visszahúzódóak, önbizalomhiányosak, megfelelési kényszeresek, szorongóak, meghunyászkodóak, stb.-stb. és rajtam is látja a tipikus jeleket, de ne hagyjam, hogy elnyomjon, bűntudatot keltsen bennem, vagy olyan érzést, hogy értéktelenebb vagyok, mint mások és ne hagyjam, hogy zsaroljon, stb. Jól leírta a viselkedését és ilyenkor belémvág a keserűséggel vegyült düh. Átbeszéltünk pár dolgot, de most csak annyit jegyeztem le, amennyi eszembejutott. Fater zajong, alig tudtam koncentrálni.
Folyt. köv. jövő hétfőn, gondolom még a család lesz a téma, mert letelt az idő. Egyórásak a terápiák.

A bejegyzést írta: Arnold91