Mozaik
2020. július 26.
Távolabbi parkolóhelyet választottam a szokásostól eltérően. Másik irányból érkeztem, szinte futottam az alibi kiskosarammal hozzád. A kapud résnyire nyitva újra engem várt. Belépve a bejárati ajtón a hatalmas tükröd fogadott, visszaigazolta a sietséget, amivel érkeztem.
- Zaklatott vagy.
Csodálkoztál, hiszen nem ehhez az arcomhoz voltál hozzászokva.
- Nincs semmi, csak már nagyon itt akartam lenni nálad.
Próbáltam a gyanakvásodat csillapítani.
- Na, gyere! Először szex, utána majd beszélgetünk.
- Micsoda határozott elképzelés.
- Ismersz, én irányítok.
És már indultál is az emeletre. Mire utolértelek, már a vetetlen ágyban feküdtél megszabadulva minden ruhadarabtól. Sérelmezted, hogy szokatlanul kedvetlen vagyok.
- Mi a baj?
Kérdezted, amikor egyszer csak a telefonom kijelzőjét mereven kezdtem bámulni.
- Mi van? Mi történt?
Kezdtél kétségbe esni, hozzám pedig nem jutottak el a szavaid. Sokszor kellett elolvasnom a mobilomon lévő üzenetet, mire felfogtam.
"Üdvözlöm ŐT. Tudom, hogy NÁLA vagy."
De mégis hogyan? Utánam jött? Messze álltam meg, senkivel sem találkoztam idefelé. Figyeltet? Mindegy is. Ha itt van, az tragikus lesz. Elmondjam neked? Mit csináljak? Ha nem mondom el, hogyan fogom megoldani a helyzetet egyedül?
- Megoldom, nyugi.
Próbáltalak téged is, magamat is meggyőzni. Néhány telefonhívásomat némán végighallgatva simán összeraktad mi történt. A véleményed lavinaként zúdítottad rám. Többet mondtál, mint amennyit hallani akartam.
- Te összevesztél vele, és képes voltál ebben a helyzetben idejönni? Nem gondolkoztál, hogy ez mennyire veszélyes? Ha itt van a kapu előtt, hogyan megyünk ki a házból? Ha bejut, meg kell verjem. Hogy gondoltad ezt?
Üvöltötted olyan indulattal és haraggal, amilyennek még soha nem láttalak. A helyzet enélkül is elég félelmetes volt, ám az érzést pillanatok alatt felváltotta a szégyen. Nem magyarázkodtam. Ismertem őt, tudtam, hogy nem jön ide. Nem megy sehova.
- Annak idején több csajjal jártam így. Volt akinek a pasija itt ült reggelig a kapu előtt, olyan féltékeny volt.
Közölted egyhangúan, és azonnal beugrott, kikről lehet szó. Összeállt a kép, mint egy jól megkomponált mozaik. A baráti társaságban ritka kivétellel mindenkinél bepróbálkoztál.
Döbbentem ültem az ágyad szélén. Nem tudtam eldönteni, hogy azért szégyellem magam annyira, mert engem is behálóztál, vagy azért olyan megalázó a helyzet, mert a lebukás veszélye még mindig ott lebeg felettünk.
Tudtad, hogy menekülök. Tudtad, hogy ő is van. Tudtad, hogy nagyon sokat bánt a szavaival. A komolyabb helyzeteket még neked sem meséltem el. Bármi történt, azonnal hozzád vezetett az út. Hozzád, a mentsváramba.
Izgalmas játéknak indult, neked az is maradt.
Nem baj. A lényeget csak most kezdem érteni, mint ahogy az értelmetlen szilánkos csempedarabkák egy érthető egésszé állnak össze. De mégis mit ábrázolhat ez a kép? A mozaik még mindig csak a te fejedben létezik, én nem látom.
Kizárólag a szilánkokat érzem.
(Kép: https://fotki.yandex.ru/users/kiselevriso/view/1733403/)
A bejegyzést írta: Főnix Madárka
Hozzászólások
Ehhez a bejegyzéshez senki nem írt hozzászólást.