újabb események régebbi események további események
00:00
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
05:34
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
01:59
RobertNup regisztrált a weboldalra
07:04
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
00:14
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
16:52
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába

Negyedik

2022. szeptember 3.

Vissza a naplóhoz

2020. augusztus 12.-i jegyzet:

Tegnapelőtt voltam a 4. terápiás beszélgetésen. Legutóbb is a család volt a téma, de leginkább egészében, most viszont többek közt a fater hozzá(m)állása és a viszonyunk. Ez az egyik kínzó pont, szóval kemény volt. Nyilván eddig is tudtam, hogy nincs jó kapcsolatunk, nincs apa-fia kötelék, de nem gondoltam, hogy hangosan kimondva lesznek csak igazán érezhetőek a dolgok, mintha 'életre kelt' volna mindaz, ami eddig csak némán volt belül, ez pedig viselhetőbbé tette. Ahogy lefuttattam a tapasztalataimat, a viselkedését, megerősödött bennem, hogy valóban nincs és nem is volt apám. Anyám már nincs, de apám sincs, miközben van és amikor az ember úgy veszít el valakit, hogy az illető él, ráadásul vele egyfedél alatt, az nem kellemes. Más tészta, hogy ami sosem volt az enyém, azt el sem veszíthetem, de ambivalens ez is bennem; felfogom, hogy sosem volt igazi apám, mégis veszteségként érzékelem a helyzetet, valamint rengeteg sérelem van bennem vele kapcsolatosan, ebből kifolyólag rengeteg düh, neheztelés és hiányérzet, nem is szeretem, mert kiölte, de valahol mégis kötődöm hozzá, szóval katyvasz az egész. Valószínűleg nem ő hiányzik, hanem hogy legyen egy apám. Eddig ezek a dolgok is el voltak fojtva, a doki szerint ösztönös védekezés volt; a tudatalattimba raktam mindazt, ami túl sok lett volna. A felszínre hozva mardosnak csak igazán, a dokinál is tiszta víz lett kezem-lábam, meg a pólóm és hiába küzdöttem ellene a végsőkig, párszor meggyengített egy s más, pedig megfogadtam, hogy odáig nem engedem fajulni a dolgokat. Nyilván nem egy brazil szappanopera zajlott, de akármilyen észrevétlenül igyekeztem némi sós víz önkényes távozását engedni, ha már szégyenszemre elfojtani nem tudtam, baromira égőnek éreztem a helyzetet. Nagyon felforgat belül ez a téma és a dolgokra való ráébredés. Nagyjából van már a dokinak egy képe a fateromról és azt mondta, hogy az ilyen típusú emberek nem változnak, a környezetüknek kell jól kezelni a viselkedésüket. Nagyjából tudom is, hogy mikor-hogyan kell kezelni, alkalmazom amire az évek alatt rájöttem, meg ami logikus, de még sok dolgom van - először magammal, mivel nekem is változni és tanulni kell, hogy aztán helyesen reagáljak. A doki is mondta, hogy lazuljak, nem kell felhúzni magam mindenen. Ezt én is tudom, csak már annyi minden van a fater számláján, plusz napi szinten akadályozva vagyok a magánéletben is, ami szintén rettentően feszültté tesz, jelentéktelen dolgokon is 200-ig ugrik a vérnyomásom. Alkalmanként gyorsabb a józan eszem és megelőzi az indulataimat, így olyankor el tudom engedni a dolgokat, de zömmel az utóbbiak irányítanak. Ezen is dolgoznom kell.
Baromira kínoz, hogy van apám, de mégsincs és akármilyen is, meg akármennyire az van bennem sokszor, hogy megvetem és utálom, egy részem kötődik hozzá és keresi. Míg nem piszkált bele a doki, elvoltam. Szerinte ez is egyfajta gyászmunka, mert veszteség ért, legalábbis a pszichém így érzékeli. Gyászolja azt is, amit meg kellett volna kapnom a fateromtól, de sosem kaptam. Ő is sérült, mert szar gyerekkora volt alkoholista szülőkkel, szadista 'apával', mindennapos (akár szíjjal) veréssel, stb.-vel, nyilván nem kapta meg ő sem a szeretetet és a helyes mintát, így valamilyen szinten érthető, hogy egyszer megpróbált végezni magával, meg mély depresszióval küzdött egy ideig, érthető hogy olyan, amilyen és hogy nem tudja hogyan kell szülőként helytállni, de ez rajtam és a testvéreimen érdemben nem segít. Kinevelődött a következő adag roncs a családban, ennek mi értelme volt? Az oké, hogy ő nem vert minket (megesett, de nem naponta és szíj nem került elő, a f@$z Laci gyepált helyette, holott neki mégúgysem volt joga), meg ugyan ivott a fater is egy ideig, de aztán lerakta és azóta sem nyúlt hozzá. Valahol sajnálom, mivel nyilván azért olyan amilyen, mert azok a hatások érték, amik és a kemény páncél egy megtört embert takar, de közben keserűséggel vegyült düh és értetlenség is van bennem, hogy miért kaptuk/kapom ezt? Nyilván a hatalmaskodása is arra vezethető vissza, hogy elnyomták, verték és gondolom így kompenzál ("engem többet senki nem bánthat és tiporhat el!" elven), csak az a gáz, hogy ő ugyanazt teszi velem (most a testvéreket kihagyom, mivel csak a magam nevében és szemszögéből tudok nyilatkozni). Mondhatnánk, hogy tudatalatt csinálja, de már többször figyelmeztettem sokmindenre és nem változtatott. Nem mentem fel, csak próbálom megérteni a viselkedésének az okait, persze mindig van választás, főleg amikor az ember már komolyodik, tapasztal és van viszonyítási alapja, mert lát maga körül ezt is, azt is, olyankor a józan észnek rá kell(ene) vezetni a helyes útra és ez sikerülhet is, magam is tapasztalom, mert látom mi a rossz példa és mit nem akarok követni. Ő is mellőzte pl. a fent említett rendszeres gyepálást, mert tudta, hogy az milyen szar, meg értelmetlen, szóval nála is működött valamelyest, bár a lelki terror az ment és megy a mai napig. Van persze olyan terület is, aminél kevés a józan ész, példák nélkül egyszerűen képtelen az ember elsajátítani a megfelelő viselkedést, szóval ez is nyilván egy másik ok. A hidegsége is nyilván attól van, hogy ő sem kapott mást. Anyu gyerekkora is hasonló volt. Sosem volt nálunk szokás kimondani és kimutatni dolgokat, így belém az ivódott, hogy szényenletes a külvilág elé tárni a mélyebb dolgokat. Amúgy sem vagyok egy 'lelkizős' alkat (a blog más, kell egy hely, ahol fesztelenül beszélhetek - a fogadott Tesómon kívül -, de még ide sem írok le mindent), a nemi szerep is hozzáad ahhoz, hogy nincs igényem a kibeszélésre, de azért nyilván én sem vagyok egy érzéketlen gép és ilyen-olyan formában, meg mértékben nekem is szükségem lett volna/van arra, hogy megosszak dolgokat, de mint mondtam, nem volt és máig sem helyes. Ők sem mutattak ki sokmindent, a szeretetet is módjával, de legalább adott annyit az anyu, amennyivel elvoltunk (faterhez képest pláne), a problémákat, gyengeséget viszont ők is rejtegették és nekünk is azt kellett tenni. Ez egy fokig oké, mert kell a tartás, de annyira belém ivódott, hogy a mai napig szégyennek és kudarcnak érzem, ha valami gond van, vagy valamivel nem bírok el, én magam sem merem/akarom megengedni magamnak azt a luxust. Fater a mai napig lecsesz (ami nem érdekel), pedig csak a felszínt látja. Amikor lenyomnak a dolgok, egyből belémvág, hogy nem viselkedhetek így, bírni kell mindent, pláne hogy az erősebbik nemhez tartozom. Eszerint élem a hétköznapokat, de van egy pont, ahol kudarcot vallok és ezt nehezen fogadom el. A mókus azt mondta, hogy akiket gyerekként érzelmileg és/vagy fizikailag bántalmaztak, rendkívül érzékenyek a személyes kontrollra. A bántalmazott személy a bántalmazást követően is a tanult tehetetlenség állapotában marad: visszahúzódó, hiszékeny és túlkompenzáló - egyszerre függ túlságosan a környezete visszajelzéseitől és utasítja el annak minden beavatkozását az életére nézve és ez a kettősség egy tanult viselkedés, amely a belsőt védi, nálam meg ugye alapból is befigyelnek a kettős dolgok. Szerinte mivel gyerekkoromban kicsi mozgásterem volt, amiből képtelen voltam kitörni (nem volt eszközöm hozzá), nagyon érzékeny és visszautasító vagyok a kontroll személyekkel/helyzetekkel kapcsolatban, miközben úgy védekezem, hogy a saját életem felett is folyamatosan elvesztem a kontrollt, vagy éppen túltolom. Azt mondta, hogy az ő feladata nem az, hogy bántalmazzon és újra beszorítson a sarokba, ő csak egy eszköz a gyógyulásban és addig nyújt külső kontrollt, amíg nem stabilizálódik a téves védekező viselkedésem, de a hangsúly leginkább az én erőfeszítéseimen van. Ez tiszta sor. Lényeges a probléma megfogalmazása, betegségfelismerés, motiváció a változtatásra, környezeti támogatás, terápiára és vezetett együttműködésre alkalmas személy. Szerinte ha ezek hiányoznak, akkor még nincs meg a bátorság és elhatározás a változásra, ergo, semmilyen szakemberrel nem lesz sikeres a terápia. Elmagyarázta, hogy a viselkedésterápia lényege, hogy az agyat kvázi újrahuzalozzák, ami nagy meló, mert a borderline-os (meg a bipoláris) emberek agyában a fokozott stressz miatt felborul a neurokémiai egyensúly, amit gyógyszerekkel ki lehet ugyan egyensúlyozni, de ez csak tüneti kezelés, nem hoz gyógyulást. Rengeteg melót, kontrollt és mértéktartást kíván, de jó pszichológus mellett szerinte gyógyszermentesen is lehetőség van optimálisan együtt élni a betegséggel. Ezt meg is tudom erősíteni, mert sok éve nem szedek gyógyszert, sőt, dokihoz sem jártam, mégis elvagyok, jóval rosszabb is lehetne a helyzet.

A bejegyzést írta: Arnold91

Hozzászólások

Ehhez a bejegyzéshez senki nem írt hozzászólást.

Feleségek.hu csevegő

Online felhasználók:

Privát csevegő béta

Csevegő partnerek: