Néha csak úgy...
2015. március 20.
A magam kedvére, pihentetőleg leülök és elmerengek az elmúlt napokon, órákon... Nálunk élmény számba megy a kimenetel, út közben, míg felérünk a telekre is rengeteg megfigyelni való van... A természetben soha nem csalódunk, az mutatja magát...
Ott van például a Bródi út, amerre újabban járunk, nem számít, hogy a hidat időközben valaki megbontotta... alattunk hömpölyög a "folyó", hatalmas szakadék övezi, amit jó elkerülni a hiányzó deszkák ellenére is... Kéz-, láb- és nyaktörés, attól függ kinek hogyan esik... Lelassítok, mert a lányom kétszer is meggondolja, hogy átlépje... visszanézek, hogy még időben elkapjam..., a veszélyeknek még nincs vége...
Csak találgatom, hogy annak az embernek a telkén, akit sose láttam hogy virágozhat annyi kankalin, szinte az egész füves területe virágba borult... a gazdának csak a nyomát látom, neki se híre, se hamva... Szép a portája, de nem cserélnék vele, mert hiányozna a panoráma... Hatalmasra nőtt fáján elcsodálkozom, vajon mi lehet, szomorú fűz, vagy aranyvessző, mert sárga virágba borult az egész fája... Matuzsálem korú lehet... Nincs kitől megkérdezni, haladunk tovább...
Nagy a csend kifelé, egy lélekkel sem találkozunk, autók húznak el mellettünk, csak mi vagyunk gyalogosok... Közel már a telek, nem tart ez a csend sokáig, mert a fogadóbizottság, én már csak így nevezem azt a 12 (megszámoltam) kutyát, akik valami reményében - köszönésképpen - veszettül ugatnak és végig kísérnek a kerítésen belül, amíg fel nem érünk...
Megint nincsenek otthon a szomszédok, már messziről látom, zárva a kapu..., vajon mi lehet az "öreggel"?... Ő a jobboldali szomszédom és nem igazán látom, hogy bármit is ügyködött volna tavaly óta...
Hamar előkerül a két gézengúz (a patkányfogók) csak ugatnak, de közelebb - hiába hívom őket - nem jönnek...
Megérkeztünk. Ez a legszebb pillanat, mióta itthonról elindultunk... Kinyitok minden ajtót, ahogy illik, az eltervezett munkának befellegzett, ahogy meglátom a szekrénypolcot, az a legutóbbi takarításból kimaradt... tudtam én, hogy csak addig tart, míg neki nem állok... lapát a kézbe - miután beállítottam a 70 literes zsákot, amibe minden felesleges - megmászott - tárgyat kidobok... az ürülékükről se megfeledkezve, mert abból van aztán a több... Mindegy, ők is a természet szülöttei, még szerencse, hogy ilyen aprók...
Végre a helyére kerül minden... A poharak csillognak-villognak, kerítek egy tálcát is, a terasz hűtőjére teszem..., mint aki vendéget vár, arra aztán várhatok? - de legalább már nem érheti meglepetés az embert - gondoltam.
Bemegyek a fészerbe és azonnal feltűnik, a máskor olyan sötét sarok most verőfényben úszik... Milyen érdekes dolgokat produkál a természet? A hatalmas vihar lefújt egy ablak nagyságú kátránypapírt, és az alatta átlátszó vastag nejlon biztosította nekem a természetes fényt, mintha csak direkt így akartam volna... a másik meglepetés, hogy egy egész hordónyi esővízzel ajándékozott meg, ami éppen alatta állt a beázásnak, utoljára, mikor láttam még üresen... A víz tiszta és érintetlen volt mostanáig, legalább abból oldhatom meg a vízvételezést... nem kell a ciszternába lehajolni és vödörrel meregetni...
Már éppen indultunk volna hazafelé, amikor két megveszekedett nagyobbacska kutya száguldott felénk... Na még csak ez hiányozott! Az egyik, az idegen, kevésbé barátságos hangokat adott ki, de annyira nekibátorodott, hogy a frissen - két napja - veteményezett zöldségeskertemen keresztül élvezte a szabadságát... Utunkon végigkísértek és feldühítették a "fogadóbizottságot"... immáron 14 kutya mondta kórusban a magáét...
A bejegyzést írta: zsoltne.eva
Hozzászólások
időrendi sorrend
Egyre azért jók ezek a naplóbejegyzések. Segítenek évekre visszaemlékezni...
Néha jó elővenni az egy-, több évvel ez előtti történéseket is.. Meglepődöm, mi mindenen akadok ma ki, ami akkor még - esetleg - természetes volt, fel sem tűnt..