Nem tudom

2022. június 3.

Vissza a naplóhoz

2018. augusztus 20.-i jegyzetem:

mennyire lesz összeszedett a jegyzetem, írok mindent, ami és ahogy jön. Addig is kimondok dolgokat, nem belül kezdenek ki és azért is, hogy később kapjak magamról egy képet, legyen viszonyítási alapom.

Úgy érzem magam jóideje, mint aki be van gyógyszerezve, lassult vagyok és érdektelen, meg zúg a fejem. Ötvenszer olvasok el valamit, de akkor is csak erőlködik az agyam, hogy értelmezze és kifejezni is percekbe telik a mondandómat. Semmire sem tudok koncentrálni. Kicsiben kezdett megint erősödni a vívódásom, csendben magamban, a külvilág semmit nem tud az egészről, mert erre vigyázok. Naponta zajlik ez, de már annyira megtanultam rejtegetni, hogy simán elhiszik, hogy minden oké. Beszélgetek, nevetek, tevékeny vagyok, de ez mind egy rögzült álarc. Nem mondom, hogy mindig álca, mert vannak valóban jó óráim, sőt napjaim is, amikor valódi a felszabadultságom és ez kell is nagyon, mert ez tölti fel az embert, meg amúgy sem lehet csakis fos a helyzet. Akarni kell élni a jóval.
Az öregem kiszúrta, hogy befordultam és jött az elbagatellizálás, meg a lecseszés, rontva a helyzeten. Nem avattam be. Amúgy sem vagyok az a fajta, aki ki tudja és akarja adni a benne végbemenő dolgokat (ez a blog kivétel, mert nem ember, aki előtt szégyellhetem magam a nyíltságomért), de apámnak pláne nem kötöm az orrára. Nem adok egy újabb fogódzót a kezébe, amit cibálhat. Sokminden van idebent, mégsem bírom kifejezni. Zsong az agyam. A napokban megint kétségbe vontam az elmém épségét, mert totál zavarodott voltam és úgy éreztem, hogy nem én irányítok. Mintha növekedett volna bennem egy nagy feszültségbomba, ami veszélyes volt rám nézve is, mert nem tudtam mikor és hogyan fog felrobbanni, közben az zakatolt a maradék agyamban, hogy ártsak magamnak. Szó szerint bizsergett a fejem a feszkótól, legszívesebben ordítottam volna egyet telitorokból, csak jöjjön ki a nyomás. Egyiket sem lehetett, így a feszültség maradt és nőtt tovább, pedig bevetettem a zenét, a beszélgetést, az állatokkal való törődést, a tv-zést, netet, mindenfélét. Azóta is naponta forog az agyamban, amikor elborul, hogy ártsak magamnak, de egyelőre erősebb a józan eszem. Lehet játszani a "minden oké" figurát, de meddig? Nem csak az a baj, ami itthon megy. Apám és a 'család' egy dolog, talán valami kiút is van ebből a kiszolgáltatott és unalmas életből, lehet hogy élhetnék függetlenül is valami külső segítséggel, ezt még nem adtam fel teljesen. DE! Van ez a nagy teher, amit óvodáskorom óta hurcolok. Amikor megszólaltam egy-két (három?) éve, akkor is süket fülekre találtam. Rág minden nap, mert minden nap erősen hat az életemre és lassan folyamatosan átveszi az uralmat, ráadásul ami eddig egyértelműnek tűnt, az már nem az, így pedig már végképp' nem tudom, hogy ki vagyok! Azt hittem, hogy végre megvan, de ezek szerint csak délibáb volt. Nem találom a helyemet a világban, de még saját magamban sem. Meddig lehet így élni? Nem tudom, de egyre nehezebb. Ilyen közel régen voltam a szakadék pereméhez. Hálát adok Istennek, hogy mindig adott egy erősebb vállat és hogy itt vannak a barátaim, mert már nem bírnám. Nem érdekel, ha bárki idetévedve gyengének tart, vagy elítéli a negatív posztot, vállalom. A mai világban lassan tilos lesz kimutatni, ha szarul van az ember, kötelezően vigyorogni kell akkor is, ha belül káosz van. Egyszerűbb elfordulni a másiktól. Ezért tart ott a világ ahol tart. Legalább a blogomon nem fogom megjátszani, hogy egyben vagyok, mert mindenhol azt teszem. Mindent elfojtok a környezetem előtt, ezért kell egy hely, ahol lerakhatok pár kg-t anélkül, hogy bárkire ráterhelném. Ismét hadakozik bennem a "nem csinálok tovább semmit!" és a "de igen, csinálod!" Egyelőre az utóbbi vezet, csak sokszor befigyel a másik. Szinte ugyanazok történnek, mint 2012-ben. Megint majdnem minden sötét, minden feszültté tesz, nem megy a kaja (amennyi megy, azt leküldöm azért), az alvás, nincs kedvem semmihez (de most még nem olyan gáz a helyzet, mert megcsinálok dolgokat, 2012-ben nem ment), rossz gondolatok térnek vissza, nem bírok gondolkodni, koncentrálni és az önkontrollom is kezd csütörtököt mondani. Nappal még bírom, de estére elfáradok. A környezetem mit sem tud arról, ami zajlik bennem, meg amiken átmegyek az utóbbi estéken, de nekem elég az is, hogy én tudom és rohadtul szégyellem magam, magam előtt. :-D Tegnap este viszont nemhogy nem akadtam ki, de még nevettem is, a Tesómnak hála. Egyelőre jobban vagyok és annak örülök, ami van, mert nem tudom mit hoz a következő 5 perc. Nem mintha máskor stabil lenne a hangulatom, de mostanság durván instabil és ez nemcsak a borderline számlájára írható, hanem a 21 éve kínzó dologéra is.
Csomó mindent nem írtam le végül, mert nem tudok koncentrálni, hogy megfogalmazzam a gondolataimat. Egy gordiuszi csomó van az agyam helyén.

A lábam már majdnem oké, nem repedt el az ujjam, csak megzúzódott.

Lesz elektromos mopedem. (Úgy látszik a kerekesszék 'megedzette' az öreget, mert eddig tiltakozott minden segédeszköz ellen.) Használt, de működik és ez a fő. A szomszéddal jóban van a faterom és ő állítólag kap újat, a mostanit pedig felajánlotta nekem, mert tudja, hogy drágák. Rendes tőle. Most le van amortizálva, mert a Feri bá' elfelejtette, hogy töltőn van és elindult vele. :-D Megszerelteti.

A bejegyzést írta: Arnold91