Nemrég

2022. december 9.

Vissza a naplóhoz

2022. június 20.-i jegyzet:

üzent a fater, hogy már otthon van, állítólag nem találtak nála semmi gondot, valószínűleg a hőség viselte meg. Lehet, mert szombaton és tegnap engem is, nagyon rosszul voltam egész nap, tegnap 2× is jött roham, úgyhogy jól jött, hogy hétvégén nincsenek foglalkozások, mert egész nap feküdhettem. Ma eddig elvoltam, ami jól is jött, mert ma már voltak foglalkozások. Most kezdek kicsit szarul lenni, de remélhetőleg lightos lesz a rosszullét.

A mai csoportfoglalkozáson mindenki kapott egy anyagcsíkot, amit össze kellett kötni egy madzaggá és a kezünkben tartani, ahogy ültünk körben. Az volt a funkciója, hogy ha valaki beszéd közben elérzékenyült, akkor a mellette ülő meghúzta, hogy az illető érezze; nincs egyedül. Én még mindig nem érzékenyültem el egyszer sem (nem mintha bánnám), sőt, nem érzek kb. semmit, amikor beszélnem kell a rossz dolgokról, meg csomó dologra nem is emlékszem, csak a hatásokat érzem, amiket okoztak. Amire emlékszem, azzal kapcsolatban pedig nem érzek, viszont nyilván hatnak rám, mert időnként beflashelek traumatikus történéseket és olyankor ugyanazt érzem, amit akkor, valamint majdnem minden éjjel van rémálmom és sokukban köszönnek vissza a fos dolgok, meg időnként a semmiből bevillan egy emlék, egy mondat, stb., amitől elönt a düh, vagy a keserűség, netán a kettő egyszerre, de leginkább olyan, mintha nem velem történtek volna a dolgok. Ennek a látszólagos érzéketlenségnek az az oka 'Csernus' doki szerint, hogy tele vagyok ún. hasítással és izoláció is fennáll. A hasítás meg nem történtté tevést, tagadást jelent. Az illető vagy szétválasztja az érzelmeit a tudatától (bingó, ezért nem borulok ki a terápiákon, ezért tudok tárgyilagosan beszélni akár a pedofil genyó ügyködéséről is), vagy kitörli a tudatából a számára túl megterhelő események bizonyos részeit, vagy egészét (szintén bingó, de legalább már értem miért vagyok 'amnéziás'). Érdekes ez, mert volt, hogy csoportterápián imagináción nem tudtam felidézni konkrét eseményt, de nyugtalan, feszült voltam, míg máskor az esemény megvan, de érzelem nem társul hozzá. Az izoláció azt jelenti,.hogy az ember szétválasztja az eseményt és annak a rossz élményét, a hozzá kötődő indulatot (akkor ha jól értem, gyakorlatilag megegyezik a hasítással). Az egyik térfélen van az esemény tudása, a másikon a lelki dolgok, ez az oldal van leblokkolva. Eleve tele vagyok blokkokkal, de mióta itt vagyok és beszélnem kell, mégjobban bezáródtam. A doki szerint ez egy reflex (gondoltam mondjuk, mert logikus) arra, hogy védjem a kényes területeket. Ezzel csak az a gond, hogy így nem tudunk velem dolgozni, mert csomó minden nem hozzáférhető, meg nem érzek és így nem látszik, hogy hol is van leginkább gáz. Felmerült az elfojtás is, ami ugye erős nálam. Valamilyen szinten kapcsolódik az előbbiekhez, mert itt is az van, hogy kiszorítja a tudatból a megterhelő dolgokat. Ez lehet tudattalan is, tudatos is, de szerinte én tele vagyok tudattalanul elfojtott dolgokkal, azért is térnek vissza (rém)álmaimban ugyanazok az élmények, meg azért nem férek hozzá egy csomó mindenhez. Az elfojtás mellett ki is vetítek szerinte, magyarul azt a részemet, amit szégyellek, vagy elítélek, különválasztom magamtól, vagy valami ilyesmit mondott. A mai imaginációban kellett keresni egy biztonságos helyet hangokkal és illatokkal, aztán felidézni egy fájó gyerekkori konfliktust, majd egy arra hajazó felnőttkorit. Le kellett folytatni mindkét beszélgetést úgy, ahogy valamelyik nap a cetlikkel csináltuk; az elhangzott dolgok vs. vágyott kijelentések. Végül újra a biztonságos helyre kellett vonulni és úgy térni vissza, aztán körbeszélgetésben kielemeztük majdnem mindenkiét. 3-an csak holnap kerülünk sorra, mert olyan durva néhány történet, hogy nem akarták a terapeuták összecsapni, viszont így letelt a 3 óra és nem értünk a végére. Nekem konkrét sztori most sem jött fel, csak a frusztráltságot és a dühöt éreztem. Sok esetben konkrét emlékek nélkül vannak meg a különböző érzetek, mert nagyon mélyre vannak eldugva és csak a hozzájuk kapcsolódó érzelmek szivárognak fel a tudatomig. Mint fentebb mondtam, az már kiderült, hogy sok dolgot törölt az agyam, legalábbis látszólag, de olyan ez, mint a számítógép, vagy a telefon lomtára; úgy tűnik, hogy kitörlődött a fájl, de a lomtárban még fellelhető és vissza is állítható. Itt is az van, hogy elrakta a pszichém a dolgokat olyan mappába, ahol nincsenek szem előtt, ergo nem zavarnak be, ezzel védve engem, csak éppen attól még azok megvannak és alattomosan mérgeznek úgy, hogy észre sem veszem. Úgy tűnik, hogy elfelejtettem, de minden el van raktározva, csak nem férek hozzá. Mint mondtam, időnként viszont vannak 'flashelések', amikor egy hang, egy hely, egy helyzet, egy illat/szag, stb. hatására bevillannak az emlékképek és visszarántanak abba a helyzetbe, amikor történtek. Olyankor nincs külvilág, csak ugyanaz az érzet és én is ugyanaz a kölyök vagyok, aki akkor voltam. Tegyük fel beszűrődik valami hatására az az élmény, amikor rámtörték az ajtót gyerekkoromban és gyakorlatilag fogvatartottak órákig. Hallom a recsegő ajtókeretet, a ledobott pajszer csörrenését és érzem ugyanazt a rettegést, megaláztatást, meg minden újrajátszódik egészen addig, míg ki nem zökkent valaki, vagy valami és ezzel vissza nem ránt a jelenbe, de még olyankor is koncentrálnom kell és nyugtatni magam, hogy ez a valóság, nem az, ahol az előbb jártam és nem kell már soha átélnem, mert az a múlt. Elég durva időutazás és eléggé le tud húzni, úgyhogy amint kizökkent valaki/valami, automatikusan elkezdek valami tevékenységet, hogy a jelenben tartson és megnyugtasson, így az a múltban megrekedt kölyök visszahúzódik és újra a felnőtt oldalam van itt, a jelenben. A fent felsoroltak mellett a doki szerint idealizálok és fel-, meg leértékelek (ami állítólag szintén a hasítással van összefüggésben). Az idealizálás és felértékelés azt jelenti, hogy a személyeket, vagy akár tárgyakat, eseményeket szélsőségesen pozitívan látja az ember, akár rajongásig felmagasztalja. Emiatt van az, hogy az ilyen ember könnyen csalódik és ekkor jön a düh, átfordul a pozitív kép negatívba, nincs átmenet. Mindig az határozza meg a képet, hogy legutóbb milyen hatással volt az adott illető, esemény a borderline-os személyre. Ha leértékelés váltódik ki, akkor az ember kritizál, szid, verbálisan,.vagy fizikailag agresszív lehet, van aki bosszúálló, de akár a kommunikáció, a törődés, vagy az odafigyelés megvonása általi büntetés is jellemző a doki szerint. Be kell látnom, hogy ebben is igaza van, mert ugyan nálam nem játszik a fizikai agresszió (csak magammal szemben), ahogy a bosszúállás, meg az odafigyelés és törődés megvonása sem, de a többi stimmel. A kommunikációs rész csalóka nálam, mert az az a terület, amin sosem remekeltem, így rendszeresen félreértik az emberek a szótlanságomat, magukra veszik, pedig csak gyérek a készségeim. Megesik persze, hogy szándékosan nem kommunikálok, de ezt leginkább a családom tudja kiváltani és megint más az, ha leblokkol a szorongás egy idegen közegben, vagy egy idegen társaságában, netán padlón vagyok éppen és annyira fásult vagyok, hogy nem tudok gondolkodni, így kommunikálni sem. Mindig azzal szoktam megnyugtatni ilyenkor a másik felet (és ez valós indok), hogy észrevenné, ha neki szólna a hallgatásom. Ha pipa vagyok és azért hallgatok, annak egyértelmű jeleit adom és ki is mondom, szóval a kommunikációm szar minősége, vagy hiánya nem feltétlenül jelenti, hogy büntetem a másikat.

A bejegyzést írta: Arnold91