Női szerepek
2013. december 6.
Olvasgatom a pályázatra beküldött írásokat. Szinte kivétel nélkül, valamennyi egy-egy élethelyzet leírása. Igaz, nem vagyunk szociológusok, a társadalmi mozgásokból, ha érzékeljük is őket, nem tudunk általános érvényű következtetéseket levonni. A női szerepek változásáról, a család, a nagycsalád, a kétkeresős családmodell kialakulásának okairól sem vagyunk képesek esszét vagy történelmi áttekintést írni. És akkor még nem beszéltem arról, hogy mennyire más a nők szerepe Ázsiában, Afrikában, az iszlám országokban vagy akár az európai országokon belül is.
Így aztán túlnyomórészt, élethelyzetekről írunk. Hozzáteszem a magamét - pályázaton kívül:
Nem adják ingyen
'Kerekes széken, víg fogyatékkal élőként, dalolva gurulunk, bele a semmibe...'
– Kirúgtak.
– Micsoda?
– Mondom, kirúgtak!
– Ne ordíts, hallottam amit mondtál. De nem értem.
A lány áll az apja előtt, és úgy érzi, most meg tudná ölni. Hetek óta sejthető volt mi vár rá, de ami történt, az felülmúlt minden várakozást. Ő pedig most itt áll, és magyarázkodhat. Természetesen ő lesz a hibás, az ostoba liba, aki arra sem képes, hogy egy évet végigdolgozzon egy ajándék munkahelyen.
Az apa nézi, ismeri a lányát, legalábbis azt gondolja, ismeri. Harminc éves, érettségizett, diplomát szerzett, mindezt a maga erejéből és szorgalommal, tanulva. Nem volt szükség a befolyására, sem a felvételiknél, sem később, mindig a legnagyobb elismeréssel emlegették a gyerekét.
De a diploma után kiderült, a lánya teljességgel életképtelen. Nem talált munkahelyet. Az ő tudásával, képességeivel! Egyszerűen érthetetlen.
– Nem ülnél le, és mondanád el az egészet?
Pontosan ettől félt a lánya. Az igazat nem mondhatja el, hazudni az apjának nem lehet, félelmetes biztonsággal találja meg a mese gyenge pontjait, pillanatok alatt ráérez, ha valahol sántít a történet.
– Nincs mit elmondanom. Kirúgtak, minden előzmény nélkül.
– Kizárt. Nem azért, mert annyira szorgalmas vagy, hanem azért, mert a te ajánlásoddal nem bocsájtanak el, csak úgy, ok nélkül. Tehát?
Most hogyan tovább? Forr benne az indulat, tudja, hogy képtelen lesz visszafogni magát, tudja azt is, hogy az apja utálja, ha indulatos, ha elveszti a nyugalmát. Remeg, már sírna, de azt sem lehet. A sírás nem a tehetetlenség, hanem a gyengeség jele, a szülei szerint.
– Ne rángatózz itt nekem! – mondja az apa.
– Ülj le végre, és halljam az igazat!
– Az igazat akarod hallani? Az igazat? Rendben van, tessék, itt az igazság! Kirúgtak, mert a Koltai meg akart dugni! Én pedig nemet mondtam, hát ez az igazság.
– Ki az a Koltai? A divízióvezető?
– Igen. – Az apa figyelmesen nézi a lányát, aztán annyit mond:
– Bővebben?
A lánya nem hisz a fülének. Ennyi? Hogy tud az apja ilyen szenvtelen maradni? Hát semmit nem ért? Tényleg el kell mesélnie az egész kis mocskos történetet, a harcait, a megaláztatását? Elönti valami hideg nyugalom, már nem remeg, nem készül kitörni belőle a zokogás.
– Bővebben? Jó, akkor elmesélem, bővebben.
Fél éve, amikor a céghez belépett, azonnal látta, hogy nem lesz egyszerű a kezdet. Két kolléganője is piszkálta, megpróbáltak előle elhallgatni bizonyos dolgokat. Utasításokat nem, vagy csak részben adtak át neki, gáncsolni próbálták. Fojtogatta a légkör, az utálat apró jelei. Ha belépett, a társalgás elhalt, csak néztek rá szúrósan, mintha azt kérdeznék: Mit keres ez itt?
Aztán észrevette, hogy hozzányúltak a holmijához az asztalán, a fiókjaiban. Tudta, hogy belepiszkálnak a számítógépébe. Egyik nap, ebédidőben, valaki egy készülő kimutatás adattárát törölte, később a játék kezdett eldurvulni. Jegyzőkönyvek, havi jelentések, táblázatok váltak köddé, néha több napi munkája semmisült meg titokzatos módon. Akkor szokott rá arra, hogy a nap végén minden anyagát lemezre menti.
Egyszer, egy közös kávézás alkalmával, végül fény derült mindenre. A két gáncsoskodó kolléganő a pozícióját féltette, szövetséget kötöttek hát egymással, meg az egyik informatikussal.
Vera, aki minderről mesélt, az első barátja lett, később akadtak többen is. Lassan befogadták, ha kellett védték, figyelmeztették az újabb trükkökre. Óvatossá, körültekintővé, és gyanakvóvá vált. Utált bejárni, másokkal ellentétben nem élvezte ezt a harcot. Ő dolgozni akart, nyugodtan, és lehetőleg jól. A hétfő gondolatától már szombaton elfogta a szorongás.
Aztán jött a csoportépítő tréning. Három nap Visegrádon, nap közben előadások, közös és kötelező játékok, szituációs gyakorlatok, a nap végén pedig a vacsora, és – ahogy a többiek mondták –, lazulás. Koltai, a divízióvezető, szinte véletlenül sodródott mellé, első este. Kellemes beszélgetőpartnernek találta a férfit. Tetszett a humora, magabiztossága, sablon bókjai. Jól telt vele az idő. Gyanakodni akkor kezdett, amikor Koltai tánc közben megpróbálta közelebb vonni magához. Kitért többször is, a főnöke mint férfi, nem vonzotta.
Másnap kapott apró célzásokat, de ezeket a szúrásokat nem vette komolyan. Nagy hiba volt.
Este, a motel bárjából a szobájába menve nem kolléganőjét találta a közös apartmanban, hanem Koltait. Alig tudta lerázni a tolakodó férfit, az egész szituációt kínosnak és zavarba ejtőnek érezte.
A tréning utáni héten aztán felgyorsultak az események. Az első pillanattól ellenségesen viselkedő két lány közül az egyik, kisírt szemmel szedegette össze a holmiját. Elbocsájtották. A másik gyűlölködve meredt rá, és sziszegve kérdezte:
– Remélem elégedett vagy?
Akkor még nem értett semmit.
Koltai magához rendelte.
– Egészen különleges lehetőséget kínálok. Te átveszed a kolléganő megüresedett helyét, elvégzed az ő munkáját is. Én pedig ötven százalékos nettó bérfejlesztéssel honorálom.
Meglepte a dolog, de kezdett gyanakodni, türelmet, gondolkodási időt kért. Ez láthatóan meglepte a férfit.
– Nem értem, mi szükség erre. Az elvégzendő munka nem sok, de eléggé speciális, tehát szükség lesz majd a kettőnk közötti kapcsolat szorosabbá tételére. Már ha érted, mire célzok.
Értette. Megköszönte a lehetőséget, és kereken visszautasította.
Eltelt egy hónap, talán több, Koltai gyakran kereste, eleinte csak finoman érdeklődött, később határozottan kellemetlenné, tolakodóvá vált. Szinte követelte, hogy fűzzék szorosabbra a „munkakapcsolatot”. Amikor következetesen elutasította, megkezdődött a boszorkányüldözés.
Először apróbb hibák bukkantak elő az elvégzett munkákban, majd a férfi egyre elégedetlenebbnek mutatkozott. Gyakran szégyenítette meg nyilvánosan. A többiek gúnyos mosollyal figyeltek, várták, mikor adja be a derekát.
Az utolsó összecsapás, azon az emlékezetes munkaértekezleten történt, ahol Koltai nyilvánosan kijelentette, nem bízik abban, hogy hosszú távú lehet az együttműködésük, ha nem szedi össze magát.
Ő készült erre a megbeszélésre. Magával vitte a kifogásolt anyagokat. Nagyon higgadtan bizonyította, hogy a divízióvezető minden vádaskodása alaptalan, aztán világossá tette a helyzetet:
– Nézd, amíg nem akartál lefeküdni velem, a munkámmal nem volt bajod. Nem az én hozzáállásom változott meg, hanem a tiéd. Ha úgy érzed, nem tudsz velem együtt dolgozni, akkor azt most mondd meg. Mert én alkalmatlan vagyok a munkahelyi szerető státuszára.
Egy hét múlva, reggel, Koltai magához kérette.
– Nem kellett volna! Semmi szükség nem volt arra, hogy megpróbálj lejáratni a csoport előtt. Bejelentettem az igazgatóságon, hogy szeretnék megválni tőled, azt javasolták, közös megegyezéssel szüntessük meg a munkaviszonyodat. De előtte mindenképpen beszélni akartam veled.
– Ugyan miről?
– Arról, hogy csak egy szavadba kerül, és maradhatsz.
– Ugyan már. Én azt a szót nem fogom kimondani, tehát felesleges ez a hercehurca.
– Ahogy gondolod. Tessék, a papírjaid. Itt írd alá őket, légy szíves.
Nem rázta meg a dolog. Szenvtelen arccal írta alá az elé tett okmányokat, aztán megkérdezte:
– A magán levelezési listámat, telefonszámokat, egyebeket szeretném lementeni a gépemről. És magamhoz venném a lemezeimet is. Ezt lehet?
– Igen. De nem most. Nem szeretném, ha visszamennél a helyedre, és próbálnál hangulatot kelteni. Este hatra bejöhetsz, majd leadom a neved a portán.
Így aztán este bement a munkahelyére. A portán nem találták a nevét, de ismerték, felmehetett az irodájába. Összepakolta a lemezeit, épp új CD-t tett a gépbe, amikor Koltai megjelent két biztonsági őrrel. Az elmentett anyagot a biztonságiak elvették tőle, a gépben lévő lemezt is lefoglalták. Jegyzőkönyvbe vették, hogy vállalati anyagokat próbált meg kicsempészni.
Hiába állította, hogy minderre engedélyt kapott, Koltai tagadta az egészet. Másnap aztán a közös megegyezést visszavonták, és fegyelmivel kirúgták, azonnali hatállyal.
– Hát, tessék. Elmondtam „bővebben”.
Az apja töprengve néz maga elé: – Egészen ügyes gyerek az a Koltai… – mondja, inkább csak úgy, magának. A lánya nem hisz a fülének. Apja feláll, átmegy a másik szobába, hosszan telefonál, több emberrel is beszél. Talán negyedóra is eltelik, mire visszajön.
– Holnap reggel bemész, és dolgozol szépen tovább.
– És Koltai? – kérdezi a lánya dermedten.
Az apja, évek óta először, elveszti a türelmét. Tenyerével az asztalra csap, de a hangját alig emeli fel.
– Mit szeretnél, mit csináljak vele? Azt hiszed, ingyen adják a karriert?
A lány áll egy pillanatig, majd megfordul és szó nélkül otthagyja. Bemegy a szobájába, leroskad, arcát a kezébe temeti. Hosszasan töpreng, arról, hogyan tovább.
(Az illusztráció Rác Tünde fotója)
A bejegyzést írta: Molnár Péter
Hozzászólások
időrendi sorrend
Nagyon tetszett, amit olvashattam Öntől. Gratulálok, lebilincselt!
Bokor
Nagyon jól megírt, átérezhető történetet tártál elénk a munkahelyi kiszolgáltatottság, a visszaélések, a konfliktushelyzetek kiélezett megmutatásával. Nem légből kapott dolgok ezek, nagyon is valószínűsíthető, hogy embert próbáló helyzetek jelen vannak, lehetnek, alakulhatnak ki, legtöbbször felderítetlenül.
Külön szerencséje jelen esetben a lánynak, hogy erről ilyen nyíltan, őszintén beszélni tudott, ehhez az indulatot is nagyon jól jellemezted. Erről beszélni ugyanis nem könnyű. (És ahol megtörténik?)
A vége nekem mégis ellenkezik a számomra elvárható reakcióval. Mert azt értem, hogy az apa ha eddig nem is, de most úgy érezte tennie kell valamit. Szerintem a legrosszabbat tette a lányával, amikor beavatkozott.
Végül a lány megdöbbenése, hosszas töprengése a hogyan továbbra - nem tudhatjuk - adhat véget, de bárhogy is dönt szomorú véget ennek a történetnek...
Mert tovább gondolva - ezek után - hogyan is érezhetné magát jól ott a munkahelyén a lány?...
Pussz,
Éva