Naptár

«	2015. november					»
H	K	Sz	Cs	P	Sz	V
						1
2	3	4	5	6	7	8
9	10	11	12	13	14	15
16	17	18	19	20	21	22
23	24	25	26	27	28	29
30

Párizsi végzet

2015. november 15.

Vissza a naplóhoz

Apám és anyám szerették egymást. Az egész házasságuk mintaértékű volt számomra. Soha egy rossz szó, mindig csak a legnagyobb megbecsüléssel közeledtek egymás felé. Ez a kép élt bennem róluk. Biztos tőlük örököltem, hogy senkit nem tudtam elengedni.

Talán csak a halál...

A metrón kerültünk egymás mellé. A tömeg olyan nagy volt, hogy a testünk akaratlanul is összesimult. Közelről éreztem a nő illatát. Szolid, de mégis finom vadvirág illat. Egy pillanatra behunytam a szemem, és próbáltam elrepülni a város rám nyomuló zúgó forgatagából. Amikor felpillantottam, búzavirág kék szemek szegeződtek rám kérdőn.
- Rosszul van monsieur?
- Nem..., nem dehogy - válaszoltam zavartan -, csak ez az illat. A lány fürkészőn nézett felém. - Semmi, csak annyira elvarázsolt - mosolyogtam -, ön kicsit kiszabadítja az embert ebből a nyomasztó tömegből.
A szomszédom elpirult, majd biccentett a fejével.
- Merci. Én csak aggódtam, de ha belegondolunk, itt még összeesnie is nehéz lenne.
Ahogy ezt kimondta, egy tagbaszakadt, bőrkabátos kemény könyökével oldalba bökött. Egy pillanatra hideg, fémes szúrást éreztem a bordáim között. Kissé próbáltam a lökdösődő felé fordulni, elkapni a tekintetét, de azt éreztem, hogy a férfi valamiért kerüli a szemkontaktust. A kísérletem így csak annyi eredménnyel járt, hogy még szorosabban éreztem a búzavirág szemű melegségét.
- Pardon, nem akartam, kellemetlenkedni - fordultam vissza a lány felé, próbálva menteni a helyzetet.
- Ugyan, ugyan - nyugtatott kedves hangsúllyal az utastársam.
Néztem őt, és fura érzésekkel álltam mellette. Félelmetes kisugárzás - gondoltam. A világom fel tudná forgatni ez a nő. Nem tudtam miért, de a hatása alá kerültem. Egy megállónyi csend után megpróbáltam a lehetetlent.
- Azért egy kávé most jól esne. Csak, hogy biztos hazaérjek. Meddig utazik kedves? Meghívhatom önt?
- Merre mennénk?
- A Bataclan egy kedves hely az első randevúhoz - válaszoltam bátran. A fejemben közben az járt, hogy ha van Isten, akkor ma nem kaphatok kosarat. Tőle nem. Valahogy a végzetem éreztem ebben a nőben.
- Csak a biztonság kedvééért - mosolygott -, elkísérem.

A République-nál szálltunk le. A Voltaire boulevard felé vettük az irányt. A kivilágított párizsi utcák hangulata átragadt ránk. A lány vidáman mesélt a terveiről, hogy honnan jött és merre tart. A szép íves szájából csak úgy dőlt a szó. Nem győztem betelni az élménnyel.
- És te? - kérdezte kicsit kifulladva a sok beszédtől. Mesélsz te is magadról? Másokkal is így szoktál ismerkedni? - faggatott tovább hamiskás vigyorral.
Meséltem arról, hogy hogyan kerültem Párizsba, meséltem az álmaimról, és mindenről ami épp eszembe jutott. A lány nagy kerek szemeivel érdeklődőn figyelt, majd meglepőn hirtelenséggel megfogta a kezem.
- Sétáljunk, mint egy szerelmes pár - súgta a fülembe.
- Azok vagyunk, nemde? - válaszoltam boldogan.
- De gyorsan szerelmesek lettünk - nevetett.
- Nincs időnk... a szerelem már csak ilyen, nem vár és mindent elsöpör.
Ebben a pillanatban feltűnt a fekete ruhás férfi a metróról. Most végre a szemembe nézett. De csak egy villanás volt. Valami megfoghatatlan őrület sugárzott belőle.
- Komolyan gondoltad ezt a kávét édes?
Már nem volt időm válaszolni. Nem volt időm megijedni. Nem volt időm védeni őt. Egy robbanás, gépfegyverek ropogása. Előbb ő esett össze. A szerelmem. Nem tudtam elengedni. Egy pár pillanat múlva követtem az illatát.

Apám és anyám szerették egymást. Az egész házasságuk mintaértékű volt számomra. Soha egy rossz szó, mindig csak a legnagyobb megbecsüléssel közeledtek egymás felé. Ez a kép élt bennem róluk. Biztos tőlük örököltem, hogy senkit nem tudtam elengedni... még az értelmetlen halált sem.

A párizsi terrortámadás emlékére.

- Pinokkió -