Poroló
2014. szeptember 28.
Valamikor réges régen még tudtuk mire szolgál. A bérházak mellett hasznos funkciót töltöttek be azon kívül, hogy mi gyerekek súlyzóztunk is rajta, kipróbáltuk az erőnket, játékaink elmaradhatatlan kelléke volt, mint ahogy a fák is, amelyek nem nőttek az égig, így a facicázáshoz kiválóan alkalmasak voltak...
Örökül itt a panelrengetegben is gondoltak rá, a múltnak egy darabját itt is megvalósították. Kevesen vagyunk már, akik ismerjük a funkcióját, mert az évtizedek alatt rajtam és egy-egy lakón kívül nem igazán alkalmazzák. A gyerekek mit sem változtak. Ők tudják mire jó még azon kívül, hogy szőnyeget porolnak rajtuk. Én már nem súlyozok rajta, de a gyapjú takarómat, ha kimosom, a súlyát csak egyedül a poroló bírja el...
Gyakran elgondolkodom a reakción, mi lenne, ha bevezetnék más egyéb, hasznos tevékenységet is a ruhaszárítás módját illetően, hasznosítanám a régen tanultakat, azt a rengeteg fát, ami beárnyékolja amúgy a lakásomat, de kiváló lenne két fa közé kihúzott kötélen megszárogatnom a ruhákat, mint ahogy teszik manapság külterületeken. Mennyivel szebb, az ablakokban kihelyezett ruhaszárító alkalmatosság, itt is ott is a járdára csöpög a víz... a föld meg nem bánná! Kertváros mitől más, vagy több, vagy különb a külvárosnál, hiszen így is, úgy is távol van a várostól.
Soha nem jutottam el a megvalósításig, de gondoltam rá. Valami mindig visszatartott. A szégyen? De miért szégyen az, hogy élünk... hogy vannak funkciók, melyekre szüksége van embereknek, de a lehetőségtől megfosztva érzik magukat?
Az összkomfort idilli környezetébe ez a funkció valahogy nem illik bele? Érzem én is ezt, de ha egyszer a lehetőség nincs erre biztosítva. Helyette egy zárt helyen kell megoldani a számomra egyre kellemetlenebb ruhaszárítási procedúrát. A fürdőszoba erre nem alkalmas, ezért a szobámban felállított ruhaszárítót kerülgetve napokon keresztül vagyok kénytelen elviselni e kényszerű cselekvést.
Mi sem lenne egyszerűbb, mint levetkőzni e kényszerű visszatartó erőt, hogy mit szólnának ahhoz egyesek, ha kifeszítenék két fa közé egy ruhaszárító kötelet, hiszen másra már nem is lennének alkalmasak, rég kivágásra vannak ítélve, egyszer és mindenkorra megoldva e problémámat. Lennének e követői, vagy felháborodásuknak adnának hangot.
Nem értem az embereket. Ők honnan jöttek? Nem érzik ennek a szükségét? Meg tudják oldani, már akinek erkélye van. És egyébként? Vagy egy ágynemű kimosása, annak megszárítása nekik nem jelent semmi gondot?
Megérne egy próbát, már csak azért is, hogy megtudjam ördögtől való e az ötlet, a szándék... Én vagyok e egyedül, akinek ez eszébe jut néha-néha, vagy lennének e követőim? Én nem bánnám! Kezdek mindenre elszánt lenni! Jöjjön, aminek jönnie kell! Csak a ruháim száradjanak meg végre!
Vagy ez is a kertes háztulajdonosok egyik kiváltsága?
Mindenesetre eljutottam odáig, hogy szívesebben kiraknám a kirakatba a ruháimat száradni, mint azt a döntésemet, hogy egyszer idejöttem egy panelba lakni. Itt ugyanis lassan már nincs semmi emberi... Lehet rosszul érzem, kevés vagyok hozzá, de mégis mi lehetne más megoldás?
A bejegyzést írta: zsoltne.eva
Hozzászólások
időrendi sorrend
Szia Éva!
Gyerekkoromban egyszer egy bartnőmmel ültünk a porolón, egyik kezünkkel kapaszkodva, másikban májkrémes kenyér. Tisztán emlékszem. A nagy magyarázás közben valahogy sikerült megbillennem és hanyatt estem. Szerintem tuti agyrázkódásom lett, mert csak a nagy zsibbadásra emlékszem, viszont a nagymamámnak, akinél akkor nyaraltam, nem mertem megmondani.
Aztán helyrejöttem. Vagy mégsem? :)))
Pussz,
Tündér
Azt nem gondoltam, hogy mondani kell, ehhez a játékhoz is kellett bizonyos fajta érettség... :-) Amint hallom ez nálatok még nem következett be.
Eszembe sem jutott volna, hogy egy ágnak képzeljem, ami csak egy poroló... nem vagyok én veréb, mégha az is madár? De még annak is több esze volt, ezek szerint, mert legalább kapaszkodott... Reméljük nem lett maradandó sérülés az esésből...
A poroló csak csimpaszkodásra volt jó. Mint a majmókák, olyanok voltunk, utánoztuk őket. Addig volt jó, míg nem ért le a lábunk, később már más szórakozást eszeltünk ki... a facicázást... Minden így kezdődött? Aztán, ha szerencsénk volt le is tudtunk mászni a fáról. :-)
Pussz,
Éva
Gyerekkoromban egyszer egy bartnőmmel ültünk a porolón, egyik kezünkkel kapaszkodva, másikban májkrémes kenyér. Tisztán emlékszem. A nagy magyarázás közben valahogy sikerült megbillennem és hanyatt estem. Szerintem tuti agyrázkódásom lett, mert csak a nagy zsibbadásra emlékszem, viszont a nagymamámnak, akinél akkor nyaraltam, nem mertem megmondani.
Aztán helyrejöttem. Vagy mégsem? :)))
Pussz,
Tündér