Repüljünk!
2011. február 11.
Lefoglaltuk az utazást, áprilisra. Csodás, de most beszélni kéne Jóanyámmal, ami nem egyszerű, tekintve, hogy egy nemrégi veszekedést követően, mélyen megsértődött, és azóta nem telefonál minden reggel, mindenféle ostobasággal.
Merthogy a lányokra felügyelő kell. Anyós tárgytalan, csak anyu jöhet szóba.
Majd az ember elintézi. Anyu úgyis imádja. Kicsit szerelmes belé, olyan idős nősen, odavan érte. Szeretik az idős nők. Neki nem mondana nemet, sőt, megtiszteltetve érezné magát.
Naná, hogy megint hajnalban megy a gép. Imádom ha ilyen koránra foglal... egyetlen előnye, hogy még nappal odaér az ember. Más előny nincs.
És kint kell lenni indulás előtt min. 2 órával. Mert férj nem késik. Ez is hülyeség. Szerintem. :)
Mindig valami földönkívüli érzés a reptéren lenni, annak ellenére, hogy sokat repültem, és nem tartogat újdonságot.
Egyszer, nagynéném pesztrálta a kisebbik lányom, és beszélgettek. Megkérdezte tőle, mi szeretne lenni ha nagy lesz. Na igen, tipikus felnőtt kérdés... mégis honnan tudná egy 6 éves.... de kell valami téma, és az időjáráshoz, még fiatal. Válasz:
- Igazi nő. Mint anyu.
Persze ez magyarázatot kívánt, és ő el is mondta, mitől igazi nő, egy nő.
- Mindig csinos ruhában jár, és szép a haja, és kisminkeli magát, és mindenhonnan elkésik, és magassarkúban fut a repülőhőz.
Ez volnék én. A lányom szemében. Ha valami alkalomra megyünk, mindig megcsodál, és elmondja szép vagyok, és nagyon jó a hajam, de ha nem elég nőcis a ruhám, akkor megkritizálja, és javasol egy másikat :) Még szerencse, mert férjnek nem kenyere a bók. Kicsípem magam, és tényleg, elégedett vagyok, beállok elé, hogy naaaa? És néz bambán. Az arcom kifejezést vált, dorgálóra, és látom rajta, hogy pörögnek a gondolatai: Jaj, most mit kell mondani? Aztán rávágja: Szeretlek! Aha. Én is. És hogy nézek ki??? Ja, jól. De sebaj, egyszer azt mondta, ha nem találna jó nőnek, nem lenne velem. Igyekszem erre gondolni ilyenkor, és megyek a gyerekhez, majd ő megcsodál :)
A férjem annyira romantikus alkat, hogy csak na. Fekszünk az ágyon.
Én: - Mondj valami szépet!
Ő csendben agyal. Aztán röhög.
Én: - Mi van? Mi jutott eszedbe?
Ő: - Á, inkább nem mondom.
Én: - De most már mondod!
Ő: - Nem, mert megsértődsz.
Én: - Esküszöm (naná hogy) nem sértődöm, mondd már!
Ő: - Úgy szeretlek, mint keselyű a döghúst! - és röhög.
Én : Hö? Aztán röhögök én is, na persze, mégis mire számítottam.
Ő meg magyarázza, hogy a keselyű nagyon szereti a döghúst... Én is a keselyűt.
Nagyon ki tudom borítani a késéssel. Így aztán hazudik. Fél órával korábbi időpontot, és akkor esélyes, hogy odaérünk. A baj az, hogy már tudom. És így kár a gőzért :))) De a repülő az szent dolog. Azt el kell érni.
Emlékszem egy esetre. Korán kiértem a reptérre. Csodálkoztam is. Mennyi idő, mit csináljak? Beülök egy kávéra. És kávé és könyv és cigi, és egyszercsak hallom a hangosbemondón a nevem, hogy nagyon várnak a kapuhoz, mert indulna a gép. Azért a saját nevére felkapja az ember a fejét... rohanás, tűsarkúban a géphez. Nyújtom a beszállókártyát, meg útlevelet, lihegve, csajszi rámnéz: - Rendszeres mi?
Zavart mosoly részemről, és irány a gép.
Másik. Lányokkal utazom, egy rakás cucc nálunk, és először vittem ilyen körülmények között a laptopot is. Londoni átszállás. Nagyon komoly security check. Természetesen becsipogok, mint általában. Laptop felnyit, bekapcsol, visszarak a táskába. Végre mehetünk, irány a kapu, ami persze a legtávolabbi. Ülünk, töltjük az időt, végre beszállás. Beállunk a sorba. Elkezdem keresni a beszállókártyákat, meg az útleveleket. Hm, a laptoptáskába tettem, de az meg hol van??? Igen. Ottmaradt a biztonsági ellenőrzésnél. Nagyobbik gyerek leültet a csomagokkal, marad, és nem moccan, anya mindjárt jön. Kisebbiket, ölbekap és futás vissza. Előtte még odakiáltottam, hogy el ne menjenek, jövök mindjárt.
Magyarázom mi a helyzet. Huuuu meg ha, így a biztonsági. Az baj. Tényleg találtak egy gépet, át is vizsgálták, és nem bomba /nem lepődöm meg/, de nem tudják odaadni csak ha megint bejövök. Menjek megint ki, és jöjjek be újra. Szerencsére, bár szétszórt vagyok, azért hülye nem. Addig oké, hogy kimegyek, de vissza nem jöhetek úti okmányok nélkül, amik ugye a laptoptáskában. Huuuuha. Tényleg. Mi legyen? Na akkor megyünk, megkérdezünk másik embert. Nagyon jó, de a gép meg menne... Végre megvan a megoldás, megkapom az okmányokat kint, és a gépet is, és szolgálatin kimegyek és újra bejövök.
Kint, sor, a biztonságiak irányítják, ki hova álljon. Előttem egy öreg bá. És nem hiszem el, de egyenként pakolja ki az aprót a zsebéből. Az még rendben, hogy a boltban kifogom az ilyet, na de itt és most??
Végre átjutunk, gyerekem a karomban és futok, már nagyon fáj a levegővétel, kurva kapu nagyon messze van. Mire odaérek, a szépen becsavart hajam csatakos az izzadságtól, és a halántékomon is folyik a víz. Nagyobb gyerek, felnőttek körében ül, és zokog. Beijedt, hogy otthagyom, félrelököm a tömeget, elkapom a gyerek karját, a csomagokat, és irány a kapu. Már 10 perce repülnie kéne a gépnek, de megvártak. Rendesek. Bent vagyunk a gépben. Mérges utasok tekintetének kereszttüzében, szemlesütve a helyünkre megyek.
Megint másik. Egyiptom. Bőven időben odaérünk a kora reggeli géphez, igaz pocsékul van mindenki. Húgom, lányaim és én. Merthogy nem aludtunk előtte. Napokon át alig, és mivel a visszaút hirtelen dőlt el, hajnalig pakoltunk, aztán indulni kellett a reptérre. Parkoló, és nicsak mosdó. Akkor nosza. Két gyerekkel nem egyszerű, sorban megyünk. Én utoljára, nagylánnyal, aki ekkor 5 éves, mert segíteni kell neki, ugye alapszabály, nem ülünk rá az ülőkére. Rigli behúz, gyerek pisil, mehetnénk, de a rigli nem enged. Nem gond, piszkáljuk kicsit. Tudni kell, az iszlámok, nem hívei a wc papírnak, így aztán beépített kis cső van a wcben, ami csappal vezérelhető, és megmossa az ember seggét. Mi nem használtuk, mégis, hirtelen meghibásodott, és elkezdte lövellni sugárban a vizet magából, pont a wc ajtó közepét megcélozva. Ezt, tíz másodperces szünetekkel, ismételte. Gyors reflex, gyereket a fülke egyik falához nyomtam, én a másikra feküdtem fel, és ha épp nyugi volt, babráltam a riglit. Húgom kint toporzékolt, hogy ő márpedig elrepül, ha én nem jövök, mert megy a gép. Én bent hisztizek, hogy bakker, mennék én, de nem nyílik ez a szar. Az öngyújtón és a zsepin kívül, nem volt nálam semmi, táska kint. Ilyenkor azért felmerül az emberben, hogy nem is hülyeség a svájci bicska, és be kéne szerezni egyet.
Időközben, kint nők tömege összegyűl, és figyeli a dráma kimenetelét. Egy takarítónő is megjelenik. Csekély arab tudásommal, mondom neki, mi a helyzet. Ő meg, igen, nem véletlen takarít, intelligensen elmagyarázza, hogy a rigli az úgy működik, hogy ellentétes irányba elhúzom... Kissé frusztráltan, kiordítom, hogy nem vagyok hülye, láttam már riglit, de ez nem működik, beragadt!!! Nem túl nagy segítség a nő. Mi már úszunk a tócsában, amikor végre sikerül az öngyújtóval kiütni a riglit, és feltárul az ajtó. Méghogy a dohányzás káros... Kilépünk, és nem vicc, egy tucat nő áll és tapsolva ujjong, a sikeres kiszabadulásunk örömére. Nem tudjuk élvezni a dicsfényt, mert rohanni kell géphez.
Volt pár kalandos utam, és mint látjátok, nem mindig az időérzék hiányának köszönhetően. Én már elfogadtam magam ilyennek. És a lányom is így szeret. Tűsarkúban géphez futósan :)))
A bejegyzést írta: MyLife79
Hozzászólások
időrendi sorrend
Várom, majd az áprilisi utazás beszámolóját is!
Jó kis sztorik!