újabb események régebbi események további események
21:08
Tündér új bejegyzést írt a naplójába
11:33
Arnold91 módosította a naplóbejegyzését
11:26
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
11:16
Tündér új bejegyzést írt a naplójába

Stairway to Heaven

2016. július 3.

Vissza a naplóhoz

A szándék már sokszor megvolt, de az elhatározás… Inkább a lift.
Mindig győzött a kényelemszeretete, hogy a liftajtót gyorsan behúzza maga mögött, és gombnyomásra beinduljon az otthonos zúgás, a kellemes melegben nyílegyenesen fel a tizedikig.
Az összefirkált falat szokta bámulni a szűk helyen, vagy számolt – mindig számolt akaratlanul is -, és végül egy óvatos lépéssel kiszállt, végre szabad volt. Kiengedhette a visszatartott lélegzetet, ami már robbanásig feszítette a fejét is olykor, ha nem volt egyedül.

A kivilágított fülke zökkenve állapodott meg. Meleg, piros vidámpark hangulata volt. A feljáró pedig - a lépcsőházi félhomályból oldalt - a sötétbe vezetett, a kanyarodónál már alig lehetett kivenni a fokokat.
Három, kettő, egy. A zár automatikusan kioldott, de felfeszíteni a nehéz ajtót, berántani a belsőt, és kivárni a külső ajtó végtelen lassú csukódását – érezte, hogy három másodperc behozhatatlan késésben van. Mintha a fogai között csikorgott volna a homok, egy műanyag gyerektricikli kereke alatt ropogott a behordott sár, és hangok közelítettek a bejárat felől.

Átvillant az agyán, hogy a takarásban majd kivár, de mégsem állt meg, a lépcsők jöttek, egyik a másik után. Vissza már nem akart fordulni. Valamiféle következetesség felfelé kényszerítette.
Nem szerette a koraesti csúcsforgalmat, amikor hazaérkezik a ház. A felvonó folyamatosan üzemel, és rendszerint a tizedikig sem ürül ki. Ilyenkor nem tudja, milyen pózban álljon a többiek mellé, a kabinban egy pontra kell néznie, a torka összeszorul, a bőre alatt megfeszülnek az izmai, és elfogy a levegő.
Különben, ez a kis mozgás nem is megerőltető, és nem is kellene a felső szintig menni –gondolta. Elég lenne… Itt elbizonytalanodott - nem tudta, meddig lenne elég.
A fordulón túl az emeleti ellenfény már világosságot is adott. Tegeket látott a falon. A korlát mellett lesurranó árnyékot vett észre a szeme sarkából. Amire odanézett, már nem volt ott.
Patkányok jutottak eszébe... Eddig úgy gondolta, hogy régi pincékben lakhatnak.
A fal felőli oldalon ment tovább.

Az elsőn olyan érzése támadt, hogy elő kell vennie a kulcsát. Az ajtók, a linóleum, a szemétledobó szaga, ugyanaz az ismerős belvilág, csak a lábtörlők nem illettek a szokott képbe. Zavartan igazította a lépéseit, hogy ne fusson, de gyorsan elhaladjon a lakásajtók előtt a fordulóig.
A liftakna minden belső zaját azonosította. A süvítő hangot egyre feljebb, a hangos dobbanást minden megállásnál, a jövés-menést, ajtócsapódást, és az indulás magasabb frekvenciák felé csúszó vonyítását.
Elfogta az a fojtogató rekedtség, mintha együtt utazna a liftben álló alakokkal. Erősebben kínozná, ha beszállt volna közéjük, így meg hosszabb lesz, amíg felér.
Addig is, fogynak az alig leplezhető kilók, amiket annyira utál magán.

A félemeleten, a nagyméretű ablakokból megkapó panoráma nyílt. Kipirult arcát az üveghez szorította. A szemközti házakat eddig csak alulról nézegette, vagy magasról, a lakás ablakából. Ilyennek nem látta még az utcán járkálókat.
Most észrevétlenül vizsgálhatta őket. Szemügyre vehette az arcukat. Átvágnak az úttesten, nemsokára bejönnek alul, és a liftre várnak. Itt haladnak majd felfelé mind, egy karnyújtásnyira tőle, bent, a liftakna üregében.
TV-k kapcsolódnak be, mosógépek, néha víz zubog a lefolyókban.
Hallott ajtón kiszűrődő durva kiabálást is. Ők már otthon vannak. Veszekednek. Aztán reggel előjönnek majd. Lemennek, este felmennek. Mint az alvajárók, akik egész életükben nem ébrednek fel.
A rosszul záró ablaktáblák illesztésein besüvített a hideg, az a szakadatlan légáramlat, amit a földszinten egész évben érezhetett, és időnként erős huzatként csapta meg - amire a füle annyira érzékeny. Innen fúj.
Az ablakkilincset kapaszkodva, a korlátra térdelve éppen elérte, és el is tudta fordítani, de az eredmény nem volt meggyőző.
Abba is hagyta a kísérletezést, mert kibillent az egyensúlyából, és amíg meg nem támaszkodott, egy pillanatra rátört a lezuhanás rémülete. Amikor leugrott, érezte a lábait, bennük volt már az enyhe remegés a másfél emelet lépcsőzés után, ami visszaterelte gondolatait az edzettségre, a hiányzó rendszeres mozgásra - főleg a súlyfelesleg szempontjából.

Máskor is feljöhetett volna már gyalog, és ha betartja az edzéstervet, talán nem is kellett volna az alakjára vigyáznia – mennyire élvezte volna a megkönnyebbülést! Nem emlékezett hogyan, de a kalóriák és a testmozgás összefüggnek, ezt mindenki mondja, és így is van, mert elfogyasztja a kalóriát. Beugrott egy mondatfoszlány is erőször útról, hogy az lehet esetleg energia vagy kalória, - halvány, iskolás emlék, amivel nem tudott mit kezdeni. Kalória vagy energia. Valamelyik biztosan.
A lift most járt a másodikon, nem állt meg, és az elsőn sem. Mindjárt leér. A beszállással is telik az idő, addig ki tud nézni, és átér a folyosó túlsó végére úgy, hogy nem jön senki – most már indulhatna is.
Hallgatózott, nem volt semmi mozgás. Nekivágott a kritikus szakasznak. Gépiesen lépkedett, végig maga elé meredt, a hallása kiélezve minden neszre, felkészülten, hogy egy váratlan ajtónyitás se zökkentse ki, ne nézzen arra, és eltűnhessen, mielőtt megfigyelnék vagy magyarázkodnia kellene.
Feleslegesen izgult, senkivel sem találkozott a harmadikig.

Átmenet nélkül, a gitárszóló közepétől hangzott fel a szám. Valamelyik felső emeletről szólt, ott nyithattak ki egy ajtót. Tudta, hogy sokszor hallotta már a dalt, de nem ismerte fel azonnal.
Az ajtó nyilván becsukódott, mert a zene abbamaradt, olyan hirtelen, ahogyan megszólalt.
Túl távoli volt, összemosódtak a hangok, időbe telt, amire az emlékei között felrémlett a feledésből a Stairway to Heaven dallama. Az volt. Az lehetett csak.
A fantáziája az égbe vezető lépcsőkön sétált felfelé. Kinyújtózott előtte a lépcsősor, egyenesen a messzeségbe, aztán többször felkunkorodott és újra megnyúlt, mint a Majális Parkban fújt papírsípok. Letekeredett a liftakna kürtőjéről, ahol tele emberekkel, süvítve közlekedett a lift, és kivágódott a szabad ég felé. Átjárása volt a házak felett, át az üvegfalon. A valóság és a képzelet egymás köré fonódott, de a szálait szét tudta bontani.
A helyes irányba, az esti égbolt sötétje helyett a földre, a lába elé terülő, járólapokkal kirakott kövezet kockás mintázata térítette vissza. Minden harmadikba lépett csak. Ezt a szabályt találta ki magának.

Nem emlékezett már, hol járhat, eltévesztette a számolást a szintek között. A forduló aljából egy püspöklila római V számot vett észre a szemközti falon. Közelről volt csak kivehető, hogy az V előtt a sárga meszelés kihagyott egy csíkot, ahonnan az I-t rég elengedte a ragasztás.
Óvatosságra nem adva, feltűnés nélkül végigment a negyedik szinten. Merészségére csak akkor döbbent rá, amikor már néhány lépésre volt az ötödikre vezető lépcsőktől, és nagyot döccenve megállt mellette a lift.
Nesztelenül óvakodott tovább, felfelé, hogy ne vonja magára az érkezők figyelmét, ha oda érnek, ahonnan megpillanthatják. Valaki a táskájában kotorászott. Egy ajtó előtt állhatott lent, éppen mögötte. Nem néz fel, amíg lassan kikerül a látóköréből – ebben reménykedett. A rossz megvilágítás talán nem is elég ahhoz, hogy hátulról ráismerjenek.
Megcsörrent az előhalászott kulcscsomó, és egy kulcsot fordítottak el a zárban. Megmenekült.

Kiverte a víz az izgalomtól, és a két emelet között megállt a lelombozódott virágállványok mellett.
A leszáradt levelű muskátlikat itt teleltetik át, vagy elvirágzás után sorsukra hagyták őket, és annyi nekik? Megpiszkálta a száraz, morzsalékos, fekete földet, a száron élettelenül leffegő töpörödött leveleket, és a virágcserepek között lenézett a járdára.
Légszomjjal küzdött. Könnyebb lenne kivárni a megfelelő pillanatot, amikor nem hívják el a liftet, és rövid ideig üresen vár valahol. Beállhatna a liftajtó elé, de ott nem tudná elkerülni, hogy összefusson egy lakóval az ötödikről.
Inkább nekivágott megint. Szerencséje volt, mert a világítás itt nem működött, helyette az irányfények oszlatták el némileg a sötétséget. Tapogatózva haladhatott csak, aminek máskor és máshol nem örült volna. Most nyugalommal töltötte el, és a szemét meresztve, végigsétált a folyosón.

A sötétben az épület átható remegése lepte meg.
A külső hangokat ilyen magasságban már magába olvasztotta a ház. A város zaját, és a belső csővezetékek egyenletes zúgását füllel érzékelhetetlen, mindent átjáró rezgéssé alakította a betonmonstrum. A tompa háttérbe ritkán, véletlenszerűen visítottak bele, vagy hörögtek egy-egy megnyitott vízcsap kiszámíthatatlan rezonanciái.
Ebben a magas zajszintű süketségben a lépcsőház ablakán, mint egy akvárium üvegfalán át látta az esti forgalom fényeit odalent. A szisztematikusan váltó lámpákat, a meglóduló és leálló kocsisorokat, a némán járó buszokat. Minden némán történt a mélyben.
Egy sörösüveg - ha lenne… Kidobhatná az ablakon, és számolhatná a másodperceket, amíg leér.
Úgy robbanna szét az aszfalton az is, hogy a hangját sem hallaná.

Elindult még egy emelettel feljebb a mélység fölé.
A lépcsőn megállt, mert fentről hangokat hallott. Ajtócsukódást és lépéseket.
A liftet hívhatta valaki - beindult, és megállás nélkül közeledett valahonnan lentről.
Meg kell várni, amíg lemegy – gondolta. Amint felért, nyílt az ajtaja, de nem indult újra. Ehelyett járkálást és ajtócsukódást hallott megint. Kilesett a folyosóra, és megpillantott a lift nyitott ajtaja mellett egy nagyobbacska fiút, aki éppen felé nézett.
Visszakapta a fejét, és lehúzódott a lépcsőfeljáróba. Nem igaz, hogy nem vett észre!?
Ezután valamit tologattak a műanyagpadlón, nagy dübörgéssel be a liftbe, és elindultak vele lefelé.
Csend lett az egész szinten.

Jó ideig várt, amíg újra el mert indulni. Rázkódott az izgalomtól, de ment egyenesen előre az ajtók sora előtt, és eltűnt a fordulóban.
A feje felett is lépcsők vezettek egyre magasabbra, szorosan, szögletesen a liftakna köré tekeredett, szintről szintre egyforma fordulatokkal. Nem tudta már visszaidézni, mi indította erre a kanyargós útra.
Ahogyan jött felfelé a lépcsőn, az ablaktáblák nagy, fekete képkivágásban mutatták az eget.
Amikor felért, rálátott a fényes házsorokra és az egészen apró emberekre.
Tudni akarta, nagyon szerette volna tudni, hogy egy, kettő vagy három másodpercet kell valahogyan túlélnie.

- Juhász András Géza -



A bejegyzést írta: Tündér

Hozzászólások

időrendi sorrend

Nem tehetek róla, de nekem az ilyen negatív, nihilista írások nem tetszenek.
Elolvastam, mert kíváncsivá tett..., mint minden írás.
Hogy őszinte legyek, egyáltalán nem pozitív érzéseket váltott ki bennem, még csak nem is egy élményt, már nem először.
Ha ennyire elegem lenne valamiből, vagy valakiből, ilyen keserűvé válnék, nem ezt az útját választanám a befejezésnek, hogy aztán vége legyen mindennek pár másodperc alatt...
Ellenkezőleg. Miközben ezt a döcögős, felfelé törő, és egy magányos ember benyomását keltő vallomást olvastam apró részeire bontva, egyetlen dolog jutott az eszembe, hogy még mennyi mindent nem ismer az ember ahhoz, hogy így fejezze be... Nem is tette. Jól tette!
Milyen gyorsan lehet visszajutni oda, ahonnan elindultunk... Ehhez olykor úgy érezzük, egy egész élet tapasztalata is kevés... Küzdünk tovább. Hátha mégis érdemes élni?! Legalábbis írni róla, mert ehhez, ennek a cikknek az írója nagyon ért!
Feleségek.hu csevegő

Online felhasználók:

Privát csevegő béta

Csevegő partnerek: