Szarfos'

2021. december 28.

Vissza a naplóhoz

2015. március 28.-i jegyzet:

Megjött a véreredmény tegnapelőtt, nem vészes. Vérszegény vagyok, de nem annyira, hogy vér kelljen. Majd vissza kell mennem, hogy újra megnézzék hol tart a dolog, mert egy ponton már vért kell adni. A közérzetem rossz kicsit, de ennyi.

'Apám' az idegeimen táncol és napi szinten veszek össze vele. Semmi kedvem nincs semmihez, ide is ezért nem írtam semmit mostanában, sőt, jóideje érlelgetem magamban, hogy abbahagyok mindent, mert kilátásban sem látok semmit, ami azt mutatná, hogy egyszer majd jobb lesz. A nagynéném is önző. Ebben a 'családban' mindenki csak magával foglalkozik, vagyis nem; az Ildi palizik, apám csajozik, a gyerekeiket meg leszarják jó magasról. Az unokahúgom depressziós 15 évesen, mert az anyja leszarja, csesztetni persze tudja, az öccse miatt is ő kap mindig. Én megvédem, de csak akkor tudom, amikor itt vannak és ez egy évben kb. 2 nap, ezzel semmire nem megy. Apám is tojik ránk, a húgom sem érdekli, meg én sem, csak mivel selejtesre sikerültem és jól is jár a pénzemmel, kénytelen együttélni velem és segíteni dolgokban, de ha nem származna belőle(m) haszna, nem csinálná. Tegnapelőtt elszállt az agyam, megmondtam a magamét, mert a tököm tele van azzal, hogy nem figyel oda semmire, amit mondok és ha visszakérdezek, hogy mit mondtam (amikor gyanítom, hogy nem figyelt) közli, hogy nem figyelt. -.- Gáztűzhely 2 éve nincs, a főzést a Gabinál oldja meg, már amikor tudja. Nemrég mondta, hogy ami pénzeket kapunk, az szinte mind belőlem származik és lestem, hogy még mindig azt hajtja, hogy mit vehet fel rám hivatkozva. Annyira hülye nem vagyok ám, mint amennyire ő szeretné hinni. Lehet, hogy nem mennek dolgok, de nem vagyok zokni agyilag. Anyám mondta, hogy ez abból fakad, hogy oxigénhiányosan születtem és kihatott az agyamra, emiatt egy kicsit nehezebb felfogású vagyok, de nem vagyok hülye. A kedvencem, amikor jön a "pedig értelmesnek tűnsz" megjegyzés. Senki nem mondta, hogy értelmileg sérült vagyok.

Előrebocsájtom, hogy ez nem sirám lesz, csupán a tények, amiket tudok-látok és összehasonlítom azt amilyennek lennem kéne azzal, amilyen vagyok.

Mi történik, ha megszületik valaki:
Lesz egy gyerekkora, elvégzi a sulit, lesz valami munkája, mindezek alatt tapasztal és megérti a világot születésétől végig egész életében, letesz valamit az asztalra, tudást és tapasztalatokat szerez, amit majd átad a családjának is, éli az életét önállóan, tesz a családjáért és öregkorában elmondhatja, hogy milyen volt az élete.

Nálam mi van:
Megszülettem - selejtesen. Anyámék szívtak egy csomót, először azért, mert rágták a körmüket, hogy el ne patkoljak a kórházban, aztán otthon is szívtak, mert le voltam maradva. Utána jöttek a családi gondok, onnantól már csak az Anyám szívott, jött az a f@sz Laci is, tönkretéve az életünket és itt jött az, hogy a visszahúzódó és csendes gyerek méginkább az lett. Az óvodában-iskolában is gond volt a társas kapcsolatokkal, meg a beilleszkedéssel. Utána ugye apám megint képbe került, de elcseszte már, mert azt az időt nem tudta pótolni, amit kihagyott, sem pedig semmissé tenni amiket a Laci csinált velünk, amíg ő máshol volt. Utána megint szívtak velem a sok betegállomány, meg kórház miatt. Vizsgálatok jöttek, ezúttal a fejemben turkáltak, hogy mi a gond? Ez volt 18 évesen. Először azt mondták skizofrénia, majd azt hogy bipoláris zavar, ami súlyos és azért hitték az előző dg.-t., aztán végül borderline szindróma lett a dg. két másik doki szerint is, szóval itt tartok most. 23 éves vagyok és semmit nem tettem még le az asztalra a Frontinos üvegen kívül. Egészséges, dolgozó és az életét irányítani, építeni tudó embernek kéne lennem. Tudni kéne kapcsolatokat is építeni, de nem megy, ha mégis, akkor hamar ellaposodik, mert nem tudom fenntartani és nem tudom hol rontom el. Látom, hogy mi a normális sok dolognál, de valamiért nekem nem sikerülnek úgy. Nem nagyon izgat a külvilág és soha nem is izgatott. Vannak dolgok, amik érdekelnek, de ezek csak kis morzsái az életnek. Látom, hogy mások nem ilyenek és olyan, mintha nem erre a világra terveztek volna, mert itt minden idegen és zavaros. Van egy nagy szakadék a világ és köztem, eddig még nem sikerült olyasmit találni, amivel át lehetne hidalni. Biztos van valami célja velem Istennek, mert nem véletlenül mentett meg már nemegyszer, ok nélkül biztos nem lett volna így, mivel már az első alkalommal is vihetett volna. Ez mind nem siránkozás, csak a tények, amiket látok, tudok és nem tudok megváltoztatni.

Fater hazudott, le is bukott, de nem kért bocsánatot. Elvett a spórolt pénzemből és tagadja. Nem elég az a százvalahányezer forint, amit utánam kap?! Viszi az albérlet, meg a kaja, de sokszor hülyeségeket is vesz, mert ő kezeli a pénzt is, nekem ad párszáz forintot és ennyi. Azt szoktam eltenni tartalékba, hogy ha kellene valami, akkor legyen nálam zseton. El volt téve 800 forintom, vagyis pont ez az, hogy nem volt eltéve, mert a polcon felejtettem és mikor vásárolni akartam, csak háromszázvalamennyi volt ott. Én nem járok vásárolni, szóval esélytelen, hogy elköltöttem. Szokása bejönni hozzám és elvenni dolgokat, majd amikor rájövök és rákérdezek, hogy hová tűnt, a válasza "ja, elfelejtettem szólni, hogy kölcsönvettem". Adok, de kérjen! Gyűlölöm, mikor ezt csinálja. Valószínűleg megint 'elfelejtett' szólni és rá is kérdeztem, de állította, hogy nem vette el. Lesétáltak a pénzérmék a polcról, vagy mi? Mielőtt elővettem érte, megnéztem, hogy nem vertem-e le őket, nehogy alaptalanul meggyanúsítsam, de nem volt elgurulva sehová, meg 500 forint szétgurulva feltűnő lenne, már észrevettem volna. Az is gyanús, hogy mindig 500-at kér dohányra és most is annyi hiányzik. Már letettem arról, hogy bevallja. Lent vagyok a legmélyén, amit ő nem tud, mert jól megtanultam már hogyan kell eljátszani a "jól vagyok" figurát. Nem mutatok ki semmit, mert ígyis ott rúg belém, ahol tud. Önkontrollom megint nincs mostanában, megint dührohamok kapnak el és megint kacsintgattam mostanában a célszerszámra napi szinten azért is, mert mégjobban megláttam mennyire nem érek semmit, ő is folyamatosan ezt üzeni. Tegnap eljárt a kezem, de észbekaptam hogy nem szabad visszaesni és lefoglaltam a kezeimet, míg a késztetés el nem múlt, de nem mindig tudok így megállni. Gusztustalan, amit művel, elkezdi "jaj de utálom, hogy ilyen csóró vagyok." Dolgozni kéne! Nincs kaja most sem, tegnap elkezdte, hogy éhes, felmegy a Kriszékhez kajáért. Szégyen, én nem akarok ilyen 'családnak' a tagja lenni, mindegyikük kihasznál valakit. Tiszta szégyen, amikor ilyeneket csinál. Pénzt, meg kaját kuncsorog, de erőfeszítést nem tesz azért, hogy legyen munkája. Megkérdeztem tőle nyíltan, hogy teher vagyok? Először kitért a válaszadás elől, aztán burkoltan mondta ki, az volt a reakciója, hogy "ez van, megszoktam már." Most a Kriszékkel szövetkezik megint, mert valami nagy pénz lesz nekik és állítólag venni akarnak nekünk egy házat, amiért apám annyit segít nekik. Nem veszem be. Nagyon nyomul és ez is undorító, szívesen elfogadná a házat, mert megint a segge alá tennének valamit. Nem tudom hogyan tovább, mert ami most előttem lebeg, azt nem szabad választani.

A bejegyzést írta: Arnold91