Szennyes

2022. április 12.

Vissza a naplóhoz

2017. szeptember 30.-i jegyzet:

A rizsa előtt még annyit, hogy a doki megküldte tegnap a zárójelentést, de az Immunológiától még mindig nem jött az eredmény, szóval még mindig nem tudom mi a fene eszi a szindróma mellett az érrendszeremet. A körzeti Dokim csak annyit mondott, amennyit neki mondott az immunológus, vagyis tele van a vérem valami tudomisén milyen limfocitákkal. Jó lenne tudni, hogy pontosan mi van. Attól nyilván nem leszek jobban, de ez a bizonytalanság nyugtalanít. Gondolom a következő héten már megérkezik, hiszen lassan 3 hete vették le a vért, meg 19.-én már tudta a doki, hogy tele van a kis genyókkal, meg hogy mire támadtak rá, akkor mostanra csak meglesz a teljes eredmény. Szerintem ez a tömény stressz indította be a dolgokat, ami az utóbbi hetekben, hónapokban volt. Na, ezért is kell elmennem itthonról.

Most sem panaszkodni fogok, csak leteszek egy kis súlyt.
Az egyik felem a pincéig zuhant, de a másik már tápászkodik fel és ordít a lent fetrengőnek, hogy gyerünk, talpra! Addig jó, amíg ez a felem létezik és aktív. Nincs kedvem és agyam sem részletezni, hogy mi lökött a pincéig, a lényeg annyi, hogy sok a súly és ugyan szokás szerint amíg csak tudtam előre tekintettem, meg tereltem a figyelmemet, hittem a jobb holnapban, ahogy szoktam, igyekeztem kitartani, de elért egy szintet a fostenger és elnyelt. Apámra ezúton is számíthattam, rámpakolta annak a terhét is, hogy vele mi lesz, ha elköltözöm és elmondott mindennek, a lelkiismeretemre játszott. Nem az én dolgom eltartani egy egészséges embert, aki tudna dolgozni, meg a lakhatását fizetni. Közben itt vannak az embertelen körülmények is - ezek miatt is készülök koccolni -, meg a ház is csoda, hogy áll, de itt van az, hogy hová menjek és miből, meg egyebek. Ez a sok elfojtott stressz a felszínre tört, maga alá temetve. Először még csak ingerült, érdektelen lettem, meg elment az étvágyam, jöttek a rémálmok, meg az álmatlanság, aztán jött az öregem ezzel a cirkusszal, alázással, meg annak a súlyával, hogy nélkülem nem boldogul. Nőtt a feszültség bennem, de lefojtottam, inkább tomboltattam a zenét, az mindig segít, meg a Tesómmal beszélgettem - a gondokról nem, félre akartam tenni. Ask.fm-re, Face-re is feljártam, az is terelt, nem akartam bezárkózni és hogy bárki tudja-lássa: baj van. Teltek a napok, tettem a szokásos "minden oké" figurát, de a színfalak mögött erős vívódás zajlott. 2-3 nappal ezelőtt telt be a pohár. Rosszul voltam már az erővel lenyelt kíntól, de nem akartam elhasalni, úgyhogy gondoltam alszom egyet és talán segít, ébredéskor hátha nyugisabb leszek és fizikailag is jobb lesz. Aludtam egy kicsit, némileg valóban segített. Másnap ugyanez a mázsás súly ült rám, viszont akkorra már betetőzött a fos, pedig megfogadtam, hogy bármi jön, nem fogok megtörni. Bezsongtam a nyomástól, majdnem visszaestem az önbántalmazásig - pedig sacc/kb. 1-1,5 éve sikerül megállni -, végülis annyi agyam még maradt, hogy azt ne tegyem meg, de más felett már nem volt kontrollom, elárasztotta az agyamat mindenféle gondolat, a kín szoros hevederekként szorongatott és minden erőlködés ellenére sírvafakasztott. Innentől jöttek az igazán fos napok, random kiakadások, stb., bár teljesen nem hagytam lerántani magam, erővel ettem, erővel válaszoltam levelekre, hallgattam zenét, biztattam magam, hogy lesz kiút, meg hogy gyerünk, felállni! Próbáltam nem befordulni teljesen, szerintem a környezetem észre sem vette/veszi, hogy mi zajlik bennem és ez a célom. Nekem sem volna jó teljesen elmerülni, nincs más út, mint összeszorítani a fogaimat és menni előre. A hitem és a remény ilyenkor is bennem van. Fel fogok állni, ahogy eddig, más választás nincs. Dühös vagyok és szégyellem magam, hogy gyenge voltam.
Még nem jöttem rá, hogy hogyan kapcsoljak ki mindent az apám iránt. Szeretetet már nem érzek, azt sikeresen kiölte, viszont itt van a csalódottság, a düh, a bizalmatlanság, a mély szomorúság, amiért sosem szeretett, a szégyenérzet a megjelenése és modora miatt és az idióta, barom, agyatlan fejemmel bűntudatom is van, hogy ezeket érzem, holott tudom, hogy magának köszönheti és nem szolgált rá másra. Jó lenne eljutni oda, hogy teljes közönyt érezzek. Sosem volt apám, szóval elveszíteni nem tudom. Gondolom az is közrejátszik, hogy szar gyerekkora volt, de pont ezért kellett volna máshogy csinálnia. Jó, ő nem lett alkoholista, mint a szülei és nem vert minket agyba-főbe, mint őt a szülei, de ő is elvert jópárszor és nem ez a legrosszabb, hanem az érzelmi terror. Mindig panaszkodik, hogy mennyit bőgött a hülye szülei miatt, de mégis ugyanazt teszi velünk és felnőttem ugyan, meg hiába nem tudja, de a mai napig megtörténik velem is, mert nem sikerül feldolgozni, amit kaptam/kapok. Nem fogom neki megmondani, de ez a valóság. Ha el tudok végre költözni, akkor talán gyógyulni kezdhet az a terület, amit ő gyerekkorom óta rongál, meg nem lesz alázás, sem pedig méltatlan körülmények. A húgom is lelécelt, amint tudott. Én is régen mentem volna, ha tudnék.
Néha pofáraesem, de felállok és irány tovább.

Fizikailag megvagyok.
Lett savlekötőm és végre nem fáj a gyomrom.
A fagyás durva, lefagyott a bal lábam nagyujja kb. 2 hete, de már javul. Erős érgörcsök vannak, olyankor az egész lábszáram feszít, zsibbad - amikor a kettő egyszerre, az a fasza -, már kacsintgattam a Cataflamra valamelyik nap. Ha megint olyan durva lesz, veszek be.

A bejegyzést írta: Arnold91