Szökőkút
2020. május 23.
Pedig te megmondtad. Előre. Nem volt titok, hogy más nőkre is vágysz. Megállapodtunk. Meghúztuk a határokat. Elfogadtam, el kellett fogadjam. Vagy ilyen feltételekkel veled vagy sehogy.
Túl érdekes és kívánatos lehetőségnek tűntél. Volt benned fantázia, sőt még sok közös pont.
A körte miatt szinte minden nap jöttél. Minden nap mutattál valami újat magadból. Szerettem a talpraesettséged, a gyakorlatiasságod, a sok segítséget. A ház körül pillanatok alatt megoldottál jó néhány rám váró, de férfi kezet igénylő feladatot. Egy kupacba elfújtad a lehullott leveleket, lekaszáltad a füvet, szereztél kereket a fűnyírómra, ablaktörlő lapátot cseréltél a kocsimon, és még a teraszra tévedt denevértől is lovagiasan megmentettél.
Néha szinte már úgy tűnt, te ide jársz haza én meg hozzád. Minden alkalommal amikor belibbentem az előszobádba, gyorsan lerúgtam a cipőmet, feldobtam a kabátomat a fogasra, és elfoglaltam a szokásos helyem a karjaidban, azt mondtad teljesen olyan, mintha párkapcsolatban lennénk. Pedig tudtuk, hogy ennek az égvilágon se értelme, se jövője. Minden egyes nap úgy telt a lopott óránk, mintha az lenne utolsó. Minden percébe beletettük szinte az egész életünket. Te csak úgy tettél, én meg hittem neked.
- Voltam valakivel.
Közölted nyersen. És úgy tettem, mintha nem hallanám a végzetes szavakat. Nem fáj, nem fáj, nem fáj...vállat vontam, és túlléptem rajta a következő pillanatban.
- Volt itt valaki, történt néhány dolog.
Mondtad egyenesen a szemembe néhány nap múlva. Szerintem csak kitaláltad, nem volt túl hihető. Nem fáj, nem fáj, nem fáj...vállat vontam, és túlléptem rajta a következő pillanatban.
- Lefeküdtem valakivel.
Írtad, mondani nem volt merszed. Fáj, fáj, fáj...vállat vontam, és képtelen voltam túllépni rajta. Pedig te megmondtad. Megmondtad előre mire számítsak.
A szökőkútnál futottunk össze. Rád sem bírtam nézni.
- Csak biológiai szükséglet volt.
Közölted, mintha ez neked annyira természetes lenne. A miértek ordítottak a fejemben, a lelkemben. Hogyan lehetek kevés, amikor szinte minden nap nálad vagyok, és mindent megkapsz tőlem, amire egy férfi vágyik. Pedig te megmondtad. Megmondtad előre.
Később felhívtál.
- Nem tetszett, amit láttam.
Még te kértél engem számon.
- Nem tetszett, amit tettél.
Többre nem voltam képes. Nem akartam panaszkodni.
- Akkor erre most szépen ki fogunk találni valamit, ez így nem működik. Látom, megvisel. A mosolygós arcodhoz vagyok hozzászokva, amelyik mindig boldog, ha velem vagy. Soha többé nem szeretném a szomorú arcodat látni.
Utasítottál, mintha csak a főnököm lennél.
Abban a pillanatban kellett volna lépni. Elszaladni. Olyan messzire, ahol soha többé nem bukkansz a nyomomra. De már késő volt. Eszemben sem volt hátrahagyni mindazt, amit veled átélhettem, és ami még előttünk van.
Pedig te megmondtad. Megmondtad előre...
(Kép: Pinterest)
A bejegyzést írta: Főnix Madárka
Hozzászólások
Ehhez a bejegyzéshez senki nem írt hozzászólást.