Szörnyű szelek szárnyán (1)
2021. október 17.
Mostanra tele vagyok ki nem mondott gondolatokkal, mentő ötletekkel, a lehetőségek tárháza itt van előttem, de az utóbbi időben nem éltem vele, pedig bőven lett volna mondanivalóm a történések tükrében. Sorrendben, kiemelve egy-egy fontosabbat, de, most ha kissé csapongani fogok, az csak azért lehetséges, mert nem kronológiai sorrendben szoktak történni az említésre méltó és méltatlan események, katasztrófák, tragédiák, hanem össze-vissza.
Az egyikből még kis se mászol, ott van a következő, ami nem csak feldolgozásra vár, de megoldásra. Nos, ilyenkor jövök rá, ha körülnézek, hi be kevesen vannak, vagytok?! Hová tűntek az emberek, hogy legalább megosszam velük a jót, a rosszat, ami, ahogy öröm tud lenni, néha bizony igen nyomasztó is. Had könnyítsek a lelkemen?!
Ebben a kesze-kuszaságban kell nekem egy olyan ösvényt vágni, ami kivezet, de legalábbis segít visszatalálni régi önmagamhoz. Persze tudom – az idő múlásával – ez minden tekintetben képtelenség, de megközelíthetem, ha meg van hozzá a jogosultságom, nem túl bonyolult feltenni, mert közben elszáll az ihlet… Azért vannak a jó barátok, most úgy érzem, fel kell kissé frissítenem a memóriám. Igen. Még itt vagytok! Érzem. Mindent mégsem tehetek egyedül?! Ugye? Kell néha hozzá egy-két jó szó, szónok, vezényszavak, vezérszónokok, úgy, mint régen. Frissítsünk! Az nem baj, ha egészen más szempontok mentén haladva, néha kiosztanak, ami nem marad viszonzatlan, így van ez rendjén, de legalább ki tud mozdítani, a szorítás, a béklyó máris lazul. Micsoda egy számító perszóna vagyok? Á, dehogy.
Na ilyen holtpontokkal volt tele ez az évem, hogy alig győztem kimászni belőle. Még most is csak evickélek, megoldásokat keresve, de valami mindig visszahúz. Mit mondjak, nem egy langyos állóvíz, vagy kiszáradt meder az élet, tele van olyan láthatatlan buktatókkal, amiket minden igyekezet ellenére is szinte képtelenség kikerülni, hiszen itt vannak a közeledben, ha nem is karnyújtásra, de ott, ahol „szörnyű szelek szárnyán” érkezik pont oda, pedig ott semmi keresnivalója nem lehetett volna a te szemszögödből, mégis lecsapott az a vihar! Miért is nem kerülte el a féltve őrzött kis tanyádat? Tettem volna kísérletet a megelőzésére?! Késő bánat! Nem tette. Lecsapott, egyenesen a közepébe és csak úgy tépte, szaggatta az amúgy is törékeny diófaágakat, mit neki, hogy vastag, a kedvencemet az akáccal befutott buja Tamariskámat, pedig én mondom nektek, nagyon meg kellett dolgoznia azokat a vastag indákat, hogy végül megadja magát, és rá, egyenesen a tetőre zuhanjon, nem kikerülve az útjában álló vezetéket sem, amit mint egy cérnaszálat szakított le. Nagy érvágást okozva ezzel nekem.
Mindebből persze én mit sem érzékelhettem az otthon biztonságos védelme alatt, eszembe sem jutottak ilyen és hasonló gondolatok egy-egy vihar közepette, de amikor kiérkezve szembesültem ezzel a „tragédiával” pár nappal az történések után, előttem, mint egy katasztrófa film lepergett szinte az egész. Ezt tette velem az augusztus, nem a Jenő!
Folytatom az izgalmaktól nem mentes történeteimet, ha nem bánjátok…
A bejegyzést írta: zsoltne.eva
Hozzászólások
Ehhez a bejegyzéshez senki nem írt hozzászólást.