Tanítók 1.
2025. március 9.
A férfiakról is akartam mesélni nektek, akik hatással voltak az életemre és akiktől tanultam a kertekkel kapcsolatban bármit is.
Múltkor meséltem, hogy háromévesen már anyámmal veteményeztem, szedtük ki a megtermelt krumplit, és tőle tanultam a három nővér összefogásáról, ő rugalmasabban, megengedőbben állt a kerthez. Nem voltak ellenségek a gyomok és szerintem nem is permeteztünk.
Majd az anyai nagyapámtól megtanultam, hogy "hogyan kell kinézzen" a kert, katonás sorokban, ágyásokban és soha nem volt egy szál gaz sem. Persze, anyám szerint csak miután nyugdíjba ment és a felszabadult idejét a kertben töltötte. Minden reggel felment a kertbe, aztán lejött ebédelni, elolvasta a Dunántúli naplót, és ebéd után aludt egyet. Majd délután megint felment kicsit és este fél hatkor szigorúan vacsora volt. Oda szerettem belecseppenni. Tepsiben sült krumpli, saját szalonna, szalámi, kolbász, szódabikarbónás sós-paprikás túró, besózott hagyma, lágytojás.
Na, de jól elkalandoztam... míg anyámmal még játék volt a veteményezés, kukoricababákkal játszottam, addig már kicsit nagyobbként nagyapámnál megtanulta az ember a precizitást, a pontosságot, az előkészítés fontosságát, hogy az apró magvakat nem kell mélyre vetni, és éppen csak elhúzza felette a gereblyét a betakaráshoz, hogy a paprikát kettesével palántázzuk a hagyma közé, és hogy a görbe sor olyan, mint az ökörhugyozás.
Nagyanyámmal fűszerpaprikát fűztünk cérnára hosszú sorokba, felakasztva az eresz alá, hímezni is tanított, de az annyira nem ment. Babot szárítottak a napon, majd vasvillával verték ki a szemeket, utána válogatták. És főzni, hogy mennyi liszt kell a nokedlihez? Amennyit felvesz. De az mennyi? Valamennyi. Na, jól van ám... Mert van, amit látsz menet közben és akkor tudod, hogy valamennyi kell még bele. Mint a gőzgombócot is, hogy milyen kell legyen. Hogy milyen kemény kell legyen a tészta a cérnametélthez. Ezeket érezni kell puszta kézzel.
Kamaszkorom legszebb nyarát, amikor a tizennégy éves lettem, a mi hostellunk cseresznyefáján, egy öcsém által, faliszőnyegből eszkábált függőágyban olvasgatva töltöttem. Elolvastam anyám összes krimijét AC Poirot regényeivel bezárólag. Amikor cseresznyét szedtem a pecsenyezsíros kenyérhez a fa ágainak szélén a magasban, nagyapám az ötödik szomszédból átkiabált:
- Le fogsz esni!
- Nem fogok! - kiabáltam vissza.
És még egy fontosat tanultam nagyapámtól. A tiszteletet. Mert amikor az utcai gyerekekkel fürödtünk a medencében és jött a Boris néni, aki mindig fekete sváb népviseletben járt, és a többiekkel együtt én is csúfoltam, hogy boszorkány... Akkor papa nagyon szigorúan azt mondta, hogy ilyet nem szabad, és ő az ő nővére, és hogy most menjünk haza. És én ott akkor nagyon elszégyelltem magam. Lecke volt az ott akkor egy egész életre.
Ui.: Az első képen fekete kendőben Boris néni és a nagyszüleim lakodalomban, a másodikon ők Csöpivel és mögöttük egy örökzöld, amit Villányból kaptam, amikor megkezdtem a tanulmányaimat, és a többi fotón régen a házuk, ami most az enyém, amikor még nagyjából kilenc éves lehettem. És rá kell jönni, hogy valaki itt nagyon szerette a virágokat, de anyám szerint az nem mama volt, bár az utolsó években már ő is.
A bejegyzést írta: Tündér
Hozzászólások
Ehhez a bejegyzéshez senki nem írt hozzászólást.