Tavak
2020. augusztus 17.
- Gyere el velem kocsikázni!
Hívtál, hogy megmutasd a legújabb szerzeményed, a pár napos terepjárót.
- Te leszel az első fuvarom, még nem vittem senkit.
Tetted még csábítóbbá az ajánlatot.
Az első tónál találkoztunk, ahol átültem a piros csodádba.
Az úton aztán elmesélted, hogy a barátaiddal már mentél egy kört a homokos terepen pont esőzés után. Majdnem elakadtatok, hiába a négykerék-meghajtás.
- Kicsit feszült vagy.
Pillantottál oldalra kérdőn.
- Izgulok, nehogy elakadjunk.
Vallottam be.
- Ne félj, megmutatom, mit tud.
Az úton aztán minden szakaszról volt valami sztorid. Elmesélted, hogy melyik nyaraló kié, hogy mit kell tudni a telektulajdonosokról. Mintha a te felségterületed lett volna az egész vidék. Nem sokat tévedtem, hiszen a tavak a te felelősséged voltak, te jártál ellenőrizni. A második tótól visszafordultunk, és újra a kihalt földúton robogtunk visszafelé a sűrű erdőben.
A kocsi hirtelen megállt. Riadtan és kérdőn néztem rád. Akkor vettem észre, hogy a kezedet - amelyik végig a térdemen pihent - most feljebb csúsztattad a combomon. Felém fordultál, magadhoz húztál.
- Megteszed?
A kérdésed szinte kijelentés volt, ahogy mutattál a szétgombolt nadrágodra.
- Figyelj, most ezt szépen begombolod. Engem meg tartsál már többre ennél!
- Többre tartalak.
Mondtad bizonytalanul, majd gyorsan vissza is értünk az első tó partjára. Vegyes érzésekkel ültem vissza a saját kocsimba. Gondoltam, biztosan jön a következő fuvarod, amelyik nem gomboltatja vissza a nadrágodat. Nem sokat tévedtem.
A következő napokban még néhányszor átvittél a patakparti házba. A kis levegőtlen szobából átköltöztél a lakható részbe. A tőlem kapott feliratos mécses érintetlenül állt a polcodon. Jól esett látni. Egyszer azt mondtad, majd együtt elégetjük. De volt mellett pár másik már leégett kanócokkal.
- Volt itt valaki más is?
- Nem jön ide senki.
Kendőzted el a felismerésemet. De a rossz érzés nem múlt el.
Próbáltam veled kommunikálni, kérdezgetni a napjaidról, de csak kitérő válaszokat adtál.
- Kivel voltál?
Konkretizáltam a gyanakvásomat.
- Egy ismerőssel.
- Nő volt?
- Igen.
Éreztem, ahogy kisebbre már nem tud zsugorodni a gyomrom.
- Őt is elvitted kocsikázni, mint engem?
- Igen.
- Jó lenne, ha elmesélnéd, történt-e valami. Lehetnél ennyire korrekt velem.
- Semmi.
Nyugtattál meg.
- De elhiheted, hogy nem rajtam múlt. Én akartam, ő nem akarta.
Döbbentettél meg.
Ilyen lehet a késszúrás. Gondoltam. És akaratlanul is kiszabadult egy rakoncátlan könnycsepp, majd látványosan végigfutott az államig.
- Most mit bőgsz? Ne picsogjál itt nekem.
Nem tudtál a helyzettel mit kezdeni. De én sem.
- Nem volt semmi, na.
Közölted dühösen.
- Szerintem vigyél haza!
Mit drámázzak? Gondoltam. Teljesen felesleges. Szabadulni akartam. Menekülni tőled még hetekkel ezelőtt. Amikor közöltem, nem éretted és nem engedtél el. Pedig pontosan ezt akartam elkerülni. Ezt és ehhez hasonló megalázó helyzeteket. Megúszni azt, hogy harmadszorra is megtedd velem ugyanezt.
A bejegyzést írta: Főnix Madárka
Hozzászólások
Ehhez a bejegyzéshez senki nem írt hozzászólást.