Te úgy hasonlítasz rám
2011. június 19.
A távolsági busz lassan kifelé araszol a fővárosi őrületből. Ahogy távolodunk a város végét jelző táblától, egyre vidámabb leszek. Kár, hogy a buszon nem lehet hangosan ujjongani.
Ismeretlen tájak felé visz az utam, ismerős emberekhez. Gyönyörködöm a szelíd lankák között megbúvó apró falucskákban. Errefelé annyira más minden, úgy érzem magam, mint Alice Csodaországban.
Húsz kilométerre a végállomástól már kezdek izgulni. Fészkelődöm a széken, türelmetlen vagyok, úgy várom, hogy ott legyek.
Feltűnik az üdvözlőtábla, nagyot dobban a szívem. Megérkeztem. Valami végtelen nyugalom költözik belém.
A pályaudvaron messziről észreveszem az eddig csak fényképről látott, számomra oly kedves arcot. Szoknyáját enyhét lengeti a déli szellőcske, tekintete várakozón pásztázza az érkező buszokat.
Nyílik az ajtó, én remegő lábakkal, enyhén eufórikus állapotban szinte lerepülök a buszról, egyenest vendéglátóm, barátnőm, testvérem karjaiba. Leírhatatlan az érzés, a valóra vált álom, hogy aki eddig az éteren és a világhálón volt a támaszom, most eleven, élő emberként ölel át.
Igazi nőkhöz illően be nem áll a szánk egész hétvégén. Csak mesélünk, mesélünk, mindent, és egyszerre, annyira más ez, mint a monitor két oldalán. Járjuk a várost, újra és újra kattan a fényképező objektíve. Minden pillanatot megörökítünk.
Szeretem őt. Úgy, ahogy van. Még az udvaron keresztül - kasul totyogó békáit is.
Jó ember, jó feleség, és egyszer nagyon jó anya lesz.
Repülnek a napok, utolsó este fáradtan ülök a konyhában, nem tudom visszatartani a könnyeimet. Ő nem tud vele mit kezdeni, mégis elfogadja, én ilyen vagyok. De tétova mozdulataiból, szomorú pillantásából látom, neki sem könnyű az elválás.
Otthon voltam. Ott, a színes házak között, a kicsi udvaron, amit szőlő vesz körbe, ahol az utolsó este milliárd csillag ragyogott az égen, talán a mi tiszteletünkre.
Másnap hajnalban annyira fáradtak vagyunk, hogy sírni sincs erőm, ez némileg megkönnyíti a búcsúzást. Lelkemre ólomsúlyként nehezedik az itt töltött pár nap minden perce.
Egy utolsó ölelés, majd egy utolsó integetés, a busz már ki is fordul az állomásról, a váróterem épülete eltakarja előlem a kedves alakot.
A búcsú nem örökre szól.
Hazatérek még. Itthonról, haza.
Megvársz, ugye?
- Judit és Virág -
Video: youtube.com
A bejegyzést írta: Tündér
Hozzászólások
fordított időrendi sorrend
Amikor nem ér csalódás, mert a virtuális kép meg egyezik a valós élettel . :)
Puszim : Tündér 56
Köszönöm, hogy megosztottátok Velem (Velünk).
Puszi: Zsizsik
Jó olvasni hogy némely emberekben milyen spontán szeretet lakozhat. Minden elismerésem a tiétek.
Az álom és a valóság között már nem csak lebegtetés volt.
Mert semmi sem lehetetlen.
Ezt ti bizonyítottátok. Az jutott az eszembe, hogy miért is annyira elérhetetlen ez "mindenki" számára?
A közelebbi virtuális kapcsolat, a szándék, hogy több legyen megvan ugyan mindkettőben, akkor mégis mi lehet az akadálya, hogy meg is valósuljon? És ha meg is valósul miért nem tartós?
Ti leküzdöttétek az akadályokat. Azt, amiről mások csak beszélnek, reménykednek.
Az egymáshoz vezető út akkor válik igen hosszúvá, ha az a kívánság, amit leírunk, lepötyögünk egymásnak, nem igazi szándékot takar. Ezt észre kell venni. Az okot megtalálni.
Akinek mindez sikerül, az fogja szorosan, mert megismételhetetlen egy ilyen találkozás. Az egyszer elrontott már nem visszahozható. Bármennyire is szerettük volna, nem vált tartóssá, mert annak mindketten okozói voltak...
Hogy mi volt az ok?...