Test a lélektől, ember az embertől…
2016. június 15.
Ami engem mindig is zavar, az a közömbösség, ahogy embertársaival egyesek bánnak,
Az elesettet magukhoz édesgetik, amíg ápolják, mert rászorulónak tartják, úgy gondolják, orvos és ápoló, ez a dolguk, ezt megtanulták, ennyit tehetnek, semmi mást.
A lábadozó szemérme ez ismeretleneknek kinyílik, láttatni engedi azt is, amit senki másnak.
Kinek a teste gyenge, nőiségétől megfosztva érzi magát, szüksége lenne rá, ha már egyszer élni hagyták, tovább is pátyolgassák.
A lelkét a testével együtt mégsem ápolja tovább senki, minden mással szemben immár csak egyedül magára marad, tegye, ha tudja hozzátartozója, amit jónak tart.
Mi adhatna erőt számára a teljes gyógyuláshoz, ha a test a lélektől elválaszthatatlan, ha egyedül az ápolójában van meg a bizodalma ennyi év után is, senki másban?
Ahogyan a test a lélektől, úgy ember, az embertől, elválaszthatatlan…
A bejegyzést írta: zsoltne.eva
Hozzászólások
időrendi sorrend
Válasz erre: Ilona
Sajnos Éva ez az elmagányosodás kora...Nem csak ember az embertől elválaszthatatlan, hanem ember embernek farkasa...Ma inkább ez...Az emberek nagy tömege úgy él, hogy annak örül, ha saját magát életben tudja tartani, más "pátyolgatására" már sem ereje, sem ideje nincs. Elég szomorú ez...:-(