Tücsinek
2016. október 30.
Három és fél évvel ezelőtt, egy hideg márciusi napon ért véget a gyerekkorom. Elvitted magaddal az éveket, elvitted a kacajt, a nevetést. Az együtt töltött időt.
Látom a rózsaszín kocka alakú iskolatáskádat, amin hátadat verdesve billeg keskeny vállaidon. Az első tanítási napra igyekeztünk...1982-őt írtunk.
Emlékszel, mekkorákat estünk a görkorival a Táncsics telep hepehupás járdáin? Emlékszel, mennyit cigánykerekeztünk a parkban? És télen, a szánkózásokra a kórházhegyen? Nyáron, mikor nagyapámmal gombázni mentünk a csernelyi patakhoz? Árkot ugráltunk, belecsúsztunk a vízbe, de senkit nem érdekelt. Nyár volt, gyerekek voltunk.
Látom magunkat a suliban, a varrógép fölé hajolva, mindketten utáltuk, de nem volt más, csinálni kellett. Látom magunkat, amint boldogan táncot lejtettünk a miskolci gimi udvarán, örömmámorban úsztunk, hogy sikerült, megcsináltuk!
Mindig, mindenen nevettünk. Mások nem is mindig értették, míg nekünk elég volt egy cinkos kacsintás és megállíthatatlanul tört elő belőlünk a jókedv.
Ha azt mondom, hiányzol, az nagyon kevés. A hangod még a fülemben cseng, magam előtt látom az arcod, mikor az utolsó együtt töltött hétfőn szomorúan kiléptél a lépcsőházba. Hideg volt és még a buszod se jött időben, gyalogoltál hazáig.
Eltelt két nap némaságban, vártam, mikor villog pirosan az üzenetjelző boríték...hát, már nem villog többé...
Olyan dühös voltam Rád, mint amikor a gyerekem rossz fát tesz a tűzre. Szerettelek volna megszidni, megrázni, magyarázatot követelni. Aztán megpróbáltalak megérteni, mert fel nem fogtam még a mai napig sem.
De már elfogadom a döntésedet. Remélem, boldog vagy. Boldogabb, mint itt, a földi létben.
Hiányzol. Néma sírköved tele van sárga virággal, mert az volt a kedvenced.
Találkozunk még.
Szeretlek. Nyugodj békében!
- Anubis -
Balázs Gyula
Az utolsó vers
És végül én is emlék leszek.
Egy öreg jelfán karcolat.
S ha keresnél, szavakban leled
Majd elmosódó arcomat.
Nem marad más, csupán szavaim
S a bennük bolygó fényjelek:
Anyag, melyben megvallja a kín
A testet, amiből vétetett.
Sötét betűkké alvadt élet,
Mely visszhangoz majd messzeséget,
Határtalan szerelmet és könnyet… -
S a vén Idő a szóközökben,
Majd amikor magára döbben,
Nagyot sóhajt és botjára görnyed.
A bejegyzést írta: Tündér
Hozzászólások
időrendi sorrend
Drágám!
Én is így érzek.Csak remélni tudom hogy az én Kincsem boldogabb,mint itt volt!
Tegnap mentünk unokástól a temetőbe,ő is hozta a maga mécsét,hát nehéz volt! :(
Kinek nem az ha búcsúzni kell?
Kell ott fenn egy ország...
Én is így érzek.Csak remélni tudom hogy az én Kincsem boldogabb,mint itt volt!
Tegnap mentünk unokástól a temetőbe,ő is hozta a maga mécsét,hát nehéz volt! :(
Kinek nem az ha búcsúzni kell?
Kell ott fenn egy ország...
Hosszú utak!
„Tegnap fény volt, ó igen.
Mára eltűnt hirtelen.
Valaki mondja meg, mért ment(él) el?..”
http://slagermuzeum.network.hu/video/zalatnay_sarolta/zalatnay_sarolta__miert_mentel_el
Kell ott fenn egy ország, ami ránk is vár!