Van valami

2021. november 30.

Vissza a naplóhoz

2014. szeptember 25.-i jegyzet:

amit kb. 18 éve nyeldesek kötelezően, pedig nagy hatással van az életemre és már megfojt. A gondolataim ezerrel cikáztak tegnap este, meg az eddigi 22 évem is kisfilmként pergett le előttem. A maradék agyammal azon kattogtam, hogy nem folytatok semmit, főleg úgy, hogy cipelnem kell tovább ezt a súlyt. Azon agyaltam, hogy nem fogok kezelésre járni, nem szedem a gyógyszereket sem, aztán majd történik, aminek kell, tényleg nagyon elszállt az agyam. Utána megszólalt a vészcsengőm, hogy nem szabad befejezni, mert vannak, akikkel kölcsönösen fontosak vagyunk egymásnak és nem lehetek önző. Remélem, hogy máskor is megállít ez a tudat. Kimentem a konyhába inni és pont jött ki az öregem is. Odavetette flegmán, hogy mi a szar bajom van? Mondom semmi. Azt mondja ne kamuzzak, mert vörös a szemem, ok nélkül nem bőg valaki. Mondom neki máskor sem szokta érdekelni, most hirtelen érdekli, főleg miután azt mondta nem tekint a fiának? Nem hat meg a képmutatása, nyilván most izgatja, hogy mi borított ki ennyire, mert szinte sose' sírok.

Úgysem értené meg, már a kórházban sem érdekelte semmi, ez a téma főleg nem. Neki csak az a fontos, ami vele van, az hogy én hogyan érzem magam soha nem számított. A képembe vágta a kórházban, hogy jobb lett volna, ha ezt el sem mondom (persze jobb, hátha felőröl teljesen - így is, de tartsam magamban, hogy neki kényelmes legyen megint) és azonnal leírt, végig sem hallgatott. Kiragadott egy kis részletet és máris ítélt. Neki az a fontos, hogy ne essen csorba a tökéletes képen, amit lefest az emberek felé és ahhoz, hogy a kirakatban minden tök jó legyen, eltapos. Anyu mesélte, hogy féltek, amikor nem tudták, hogy életben maradok-e a születésem után, ehhez képest apám jól megbecsüli, hogy itt lehetek. Ha bármiben segítséget kértem eddig, mindig az volt a reakció, hogy "és én most mit csináljak?" A családterápián megjátszotta magát, láttam a terapeuta hitetlenségét, hogy azt gondolhatta: miről beszéltem, hiszen apám normális. Aztán megmutatta a fogafehérjét, mikor a doki figyelmeztette a hibáira, onnantól nem volt megállás. A doki is bekeményített és azt is megmondta neki, hogy így teljesen tönkretesz. Mikor kijöttünk az épületből ordibált, hogy f@szkalap vagyok, keverem a szart. Csak segítséget kértem, de persze neki szarkeverésként jött le, mivel bevamzeroltam. Egyszer azt mondta, hogy költözzek csak el a Szabinával (mert úgy volt, hogy külön költözünk a szülőktől) és majd biztos a stricije leszek. Majdnem nekimentem, de legalábbis leordítottam, Anyám is rászólt, hogy ilyet ne mondjon már. Másik esetben a már halott Anyámat keverte bele egy hazugságba. Mondott olyat is, hogy neki van a legidiótább kölyke, meg selejtes vagyok, minek születtem meg? Amikor szóbajött a repülés megkérdeztem, hogy mit szólna, ha lezuhanna a gépem és a reakciója annyi volt, hogy semmit, benne van a pakliban. Gyakorlatilag soha nem volt jó kapcsolatunk, mégis kötődöm hozzá valamilyen szinten, gondolom ez kódolva van. Még mindig hiányzik, mint apa, de szerintem már nem ő hiányzik, csak hogy legyen apám. Már felégette a hozzá vezető utakat a sok testi-lelki szekálással. Próbáltam esélyeket adni neki, de már elfogytak.

A bejegyzést írta: Arnold91