Végtelen-tengeren
2016. január 17.
Már elég régen elhatároztam, hogy elmegyek a Végtelen-tengerhez. Nem volt túl jó híre, mondhatni, akinek csak beszéltem a tervemről, menten elfehéredett és témát váltott. Mégis érdekelt ott egy öböl, amit még állítólag nem látott nagyon emberfia sem. Ha látta is, vagy nem élte túl, vagy nem akart beszélni róla. A környéken csak úgy emlegették, hogy Reménytelen part, mivel a szóbeszéd szerint olyan veszélyes a vize, hogy aki csak bemegy, soha nem kerül ki élve onnan. Én persze soha nem hittem efféle mendemondáknak, és amúgy is olyan jól ismertem már a tengereket, mint a tenyeremet, hiszen apám halász volt, előbb tanultam meg a fedélzeten totyogni, mint a szárazföldön. Így le sem tudtak volna beszélni a szándékomról. Amikor apám után anyám is meghalt és egyedül maradtam, úgy éreztem, nincs kedvem élni sem. Búskomor lettem, nem ettem, lefogytam, semminek nem tudtam örülni. Egy kis környezetváltozásra vágytam, és ekkor indultam útnak.
Sokáig utaztam, mire odaértem. Rögtön láttam, hogy érdemes volt ennyit utaznom, mert annyira gyönyörű volt. A dűnék felől hűs szellő simogatta arcomat, a sirályok hangját messzire vitte a szél. A tenger morajlásának jól ismert hangja kellemes emlékeket keltett bennem. Kiskorom óta szeretem a tengert, nem csak azért, mert mellette nőttem fel, hanem mert békés és nyugtalan egyszerre, egy karnyújtásnyira van és mégis elérhetetlen messzeségben.
A parthoz értem lassan, és éreztem, hogy a szél egyre erősebb lesz, összeborzolta a hajamat, ruhámat tépte. Körülnéztem és megállapítottam, hogy ez a legszebb öböl, amit valaha láttam. Akármennyi időt el tudtam volna itt tölteni, le is ültem a puha homokba egy árnyékos részre. Innen néztem a fodrozódó hullámok ütemes játékát. Jött egy nagy hullám, úgy éreztem, menten elborít, aztán a parthoz érve elhalkult, alázatosan elém csordogált és csendben visszahúzódott. Ahogy néztem a végtelen vizet, úgy éreztem, bele kellene mennem, úszni a nyílt víz felé, egészen messze-messze… Nem értettem, miért gondolják veszélyesnek, hiszen tapasztalatból tudtam, ez az öböl semmi veszélyt nem rejthet magában.
Ahogy közelebb értem a vízhez, felfedeztem a távolban egy fekete pontot. Először úszó fadarabnak gondoltam, de aztán jobban megnézve egy embert láttam kapálózni, és hallottam tompa kiabálását is. Látszott, hogy utolsó erejével küzd kétségbeesetten a hullámokkal. Nem gondolkodtam egy percig sem, ruhástól a tengerbe vetettem magam, és villámgyorsan úsztam az irányába. Talán éppen az utolsó pillanatban érkeztem, az ember már-már elmerült, de sikerült megragadnom és visszaindulni vele a part felé. Nehezen tudtam haladni, minden erőmre szükség volt, hogy fent tartsam magunkat. Teljesen kifáradva értem partot, lihegtem, csuromvizes ruhám rám tapadt, fáztam. Az ember kimerülten elterült a fövenyen. Megvizsgáltam, de nem tűnt úgy, hogy életveszélyben lenne, egyenletesen vette a levegőt. Többet nem voltam képes tenni, magamról mit sem tudva, hanyatt fekve álomba merültem.
Felriadtam. Jobbra néztem, ahol az előbb az ember feküdt mellettem. Láttam, hogy felült és rám nézett.
- Jól van? –kérdeztem.
- Igen – felelte kissé kábán. – Köszönöm, hogy kihúzott. Meghaltam volna, megmentette az életemet. - tette hozzá.
Mondtam valami olyasmit, hogy szóra sem érdemes és örülök, hogy jól van, de láttam közben, hogy valami nincs rendben vele. Merev, üveges tekintettel nézett a távolba, a vizet fürkészte. Olyan volt, mint aki nincs teljesen ébren. Egy jó darabig ültünk szótanul egymás mellett, nem tudtam, mit is mondhatnék még. Aztán az ember váratlanul megtörte a csendet.
- Vissza kell mennem, – mondta – nekem ott jó volt, ott a helyem.
- Hova akar visszamenni? Haza akar jutni? –kérdeztem értetlenül. – Elkísérem hazáig, segítek, ha nem tud egyedül.
- Itt kint nem jó, be kell mennem – mondta bambán és már indult is el a víz felé. – Ott biztonságban vagyok.
Gondoltam, sokkot kapott és nincs teljesen magánál, ezért próbáltam megállítani. Megragadtam a karjánál és visszahúztam, közben szinte kiabáltam vele.
- Ember, hiszen majdnem meghalt! Ha visszamegy, magának vége! Térjen észhez és üljön le!
- Miről beszél?! - vágott vissza - Maga miatt haltam meg majdnem! Bele akart fojtani a vízbe! Nem hagy úszni, folyton a nyomomban jár! Azt csinálok, amit akarok, nem maga mondja meg nekem! – hangja dühössé és agresszívvé vált, szemei szikrát szórtak, karját kitépte a kezemből és fenyegetően tett egy lépést felém. Mire észbe kaptam volna, egy jól irányzott balegyenest kaptam a képembe és elterültem a földön. Utoljára még láttam, hogy gyalogol a vízbe befelé, aztán ködössé vált minden.
Arra eszméltem, hogy mindenhonnan kiabálást hallok. Körbenéztem, a vízben mindenhol emberek fuldokoltak, ameddig a szem ellátott. Ez nem lehet igaz! Eddig ezt miért nem láttam? Kétségbeestem. Mindet nem tudom megmenteni, és ha ki is húzom őket, mi lesz, ha visszamennek újra, mint imént ez az ember?
Hirtelen azt éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Oldalra néztem, és egy nagyon öreg embert láttam magam mellett. Kinézett vagy kétszáz évesnek, szakálla egész a térdéig lógott, kopott, bő ruhája csüngött róla, és egy görbe botra támaszkodott. Azt hittem hirtelen, hogy egy mesébe csöppentem. A főszerepet azonban nem akartam, még csak statisztálni sem. El akartam menni innen.
- Mi folyik itt? Látja ezeket az embereket?! –kérdeztem kétségbeesetten. – Mi lesz velük? Én képtelen vagyok őket kihúzni! – És nem is akarom, tettem hozzá magamban.
- Megpróbálhatnál megmenteni egyet. - válaszolt az öreg nyugodt hangon.
- Már megpróbáltam, felesleges volt! – mondtam mérgesen.
- Előre nem tudhatod sohasem. – felelte.
- Lehet, de amíg egyet kihúzok, a többivel mi lesz? – próbáltam máshogy megközelíteni.
- Mindet nem mentheted meg egyedül magad, de ha egyet sem húzol ki, az összes megfullad.
- És ha visszamegy az, akit kihúzok? Akkor hiába küzdöttem megint! – egyre dühösebb voltam.
- Minden emberért érdemes küzdeni, de a döntés az övék marad.
- Ez nagyon szomorú – mondtam, és valóban így is éreztem. – És hogyan válasszak, kit húzok ki?
- Csak menj be, és aki eléd kerül, mentsd ki!
A következő két napban embereket húztam ki. Nem tudom, hogy volt erőm, nem tudom, hogyan bírtam, de amikor kimerülten lerogytam a homokba, mindig újra erőre kaptam egy kis idő után, és muszáj volt visszamennem.
Az emberek, akiket kihúztam, többnyire hálásak voltak. Volt, aki a vízre sem nézett soha többet, mert tudta, honnan mentették meg, és volt, aki újra bement. Volt, akit másodszorra húztam ki, és soha nem ment vissza a vízbe. Volt, akit harmadszorra, és újra visszament. Már nem gondolkodtam, csak cselekedtem. Közben egyszer csak ott termettek még segítők, mert híre ment, hogyan küzdök az emberekért a parton. Először csak egy-két ember, a végén tömegével jöttek. Így sokkal gyorsabban ment, hamarosan a part tele lett megmentett emberekkel. Mégis, úgy tűnt, soha nem lesz vége.
Az öreg megint ott állt mellettem, ahogy elgondolkozva végignéztem a tömegen.
- Úgy érzem, teljesen kimerültem, nincs több erőm!– mondtam alig hallhatóan – Annyira reménytelen ez az egész!
- Hagyd a többiekre, nézd, mennyien segítenek! – botjával egy félkörívet rajzolt a levegőbe, ahogy a partra mutatott – És azokra nézz, akik megmenekültek! Te elkezdted azt, amit senki sem akart. Elkezdeni valamit sokkal nehezebb, mint folytatni.
Körbenéztem, hálás tekintetek találkoztak az enyémmel, férfiak, nők, ott ültek körben, a homokban. Vegyes érzéseim voltak. Örültem, ugyanakkor éreztem, hogy soha nem tudom megérteni és elfelejteni azokat, akik ott vesztek el a vízben, és miattuk szomorú voltam. A búskomorságom azonban, ahogyan idejöttem, lassan elszállt. Mások problémái kötöttek le az enyém helyett.
- Miért halnak meg annyian? Miért választják a vizet, amikor majdnem belefulladtak? Miért mennek vissza oda, ahonnan meg akarnak menekülni? Egyáltalán, minek mennek bele, ha tudják, hogy veszélyes? – kérdeztem értetlenül az öreget, aki még mindig mellettem állt mozdulatlanul.
Az öreg nem válaszolt semmit. Megértettem, hogy ezekre a kérdésekre soha nem fogom megkapni a választ, de talán nincs is rá válasz. Csak ültem a Reménytelen parton és arra gondoltam, mit tanultam ebből az egészből. Valami kezdett derengeni. Egyre inkább úgy éreztem, hogy ha valami kilátástalannak tűnik, akkor is mindent meg kell tennem, amit csak tudok. Ha pedig mindent beleadok, akkor az már nem lehet többé reménytelen, hiszen ha küzdök érte, akkor már reményem is kell legyen rá. Vajon a remény függhet attól, mi lesz a végeredmény? Vajon létezik egyáltalán reménytelen helyzet, vagy csak mi tesszük azzá? Úgy döntöttem, ezeken a bonyolult kérdéseken később gondolkodom, mindenesetre magamban átneveztem a partot. Elindultam felfelé a parttól, hiszen itt már nem volt rám szükség. Valahol talán még lesz majd…
…Csuromvizesen ébredtem. A nap már magasan járt. Megkönnyebbültem, hogy mindezt csak álmodtam, olyan valóságos volt. Többet nem eszem lefekvés előtt ilyen sokat, gondoltam. Egy kis tej most jól esne az idegeimnek. A hűtőhöz mentem, de az utolsó doboz alján már csak pár csepp volt. Nem volt mit tenni, le kellett mennem a boltba. Megmosakodtam gyorsan és felöltöztem. A cipőmért nyúltam, de kezem a levegőben megállt. Csupa homok és hínár volt…
- Grace -
A bejegyzést írta: Tündér
Hozzászólások
időrendi sorrend
Kedves Grace!
Kiváló az írásod!Senkit sem lehet megmenteni önmagától!
Puszi: Yolla
Köszönöm szépen!
Puszi, Grace
Kiváló az írásod!Senkit sem lehet megmenteni önmagától!
Puszi: Yolla
Jó kis tanmese.
Kicsit Coello-s.
Nem olvastam tőle semmit, így nem tudok ehhez hozzászólni :)
Kicsit Coello-s.