Zsömi emlékére
2011. március 21.
Reggeli után kimentem az udvarra, hogy megnézzem, mi van Zsömivel.
2 hete nap mint nap ide jár az állatorvos és oltogatja mindenféle vegyszerekkel.
Az egyik nap mutatkozik némi javulás, másnapra visszaesik.
Sőt, az elmúlt három napban iszonyatosan fel is fújódott a hasa.
Azt javasolta a doki, hogy vigyem el az állatklinikára, mert folyadékkal van telve és fullad tőle.
Szóval reggel hívom Zsömit, de semmi.
Körbe jártam a házat és a kedvenc helyén feküdt. Alig kapott levegőt, szinte zihált.
Na jó, elég volt, elő a kocsi, betuszkoltuk, mert már fel sem bírt állni és ugye hát egy 43kg-os németjuhász nem egy kiskutya…
Bevittük a kórházba. Négy kemény órát vártunk rá.
A doki ultrahangra vitte, ahol egy tűvel megszúrta, hogy csökkentse a hasi nyomást. Csak hogy víz helyett vér jött… Szóval a kutyusok a hasába vérzett napok óta.
Na, borotválás lesz, meg kell jobban ultrahangozni, lehet hogy a lépe…
Így is lett, és egy daganat mutatkozott rajta…
Műtő, tenyésztőket hívni, mert vér kell a kutyusnak, ugyanis már vérszegénysége lett és ha nem kap vért, csak órái vannak hátra.
Jöttek a kutyik, adtak vért, köszöntük tiszta szívvel, könnyes szemekkel.
Jött a műtét,teltek az órák, majd a doki is megérkezett. Sajnos rossz híreket és csúnya fotókat hozott…
Zsömi lépén egy hatalmas fekete daganat volt, na de ugyan ez volt a máján is két helyen, és a belei teleszórva…
Jött a sírás, alig győztem a zsebkendőt adogatni a nejemnek.
Most mi legyen?
Az orvos szerint 2 hét, max. egy hónapja lehet hátra és akkor vagy megfullad, vagy elvérzik.
Eutanázia. Kegyes halál neki, kegyetlen fájdalom nekünk… Döntenünk kellett…
Bementünk hozzá utoljára, simogattuk, puszilgattuk, becézgettük… És közben sírtunk megállás nélkül.
9 éve családtag nálunk, úgy szeretjük, mintha a gyermekünk lenne.
Eszembe rémlett, amikor megkaptuk, milyen kis bolyhos szőrcsomó volt.
Hogy esett-bukott és kergette a labdát az udvaron.
Hogy tépte szét a párnát és hogy futott egyhelyben a tükörsima járólapon…
Hogy bújt és dugta a fejét hogy simogassuk…
Hogy mennyire boldog volt, amikor hazaértem a munkából és egy pillanatig sem akart békén hagyni, annyira örült nekem.
Most pedig itt fekszik és azt várják hogy bólintsak és már adják is neki a halálos szérumot.
De most szenved és neki ez a legjobb megoldás.
Nem lehetek önző… Azt kell cselekednem, ami neki a legjobb.
Utoljára megsimogattuk, megpuszilgattuk és a nagy hatalmas barna szemeibe néztem.
Soha nem felejtem el… Ahogy rám nézett elhagyott az erőm… A padlóra estem és olyan sírógörcs támadt rám, mint soha…
Hosszú percekig sírtam és hallottam, ahogy a nejem is sír, közben ölelgeti Zsömit…
Ahogy alább hagyott az elkeseredésem, felálltam, megtöröltem arcom , rendbe szedtem magam és nejem, majd a kutyihoz hajoltam és a fülébe súgtam:”Bocsáss meg nekünk Zsömi… Kérlek bocsáss meg… Nagyon szeretünk…”. Majd nagy levegőt vettem, megfogtam a nejem kezét és elindultam ki az orvosi szobába.
„Doktor Úr! Tegye a dolgát!” – szóltam az asztal mögött ülő orvosnak, majd a váróba indultunk.
Talán 15-20 perc telt el, amikor kijött az orvos, hozzám lépett, a vállamra tette a kezét és azt mondta, hogy Zsömi jobb létre szenderült és elvihetjük.
Kihozott egy nagy fekete zsákot, amelyben ott volt Ő…
Hazavittük és a kertünkben eltemettük a diófa alá oda, ahol nyáron sohat feküdt… Ahol a vén diófa vigyázott rá… Ha már mi nem tudtunk…
Isten nyugosztaljon, Zsömi!
Hozzászólások
Ehhez a bejegyzéshez senki nem írt hozzászólást.