Zűrös hétfő

2011. március 31.

Vissza a naplóhoz

Vannak napok, amikor minden balul üt ki, még az is, ami egyébként soha nem okoz gondot. A tegnapi az ilyen volt.
Talán az óra átállítással kezdődött minden. Nemcsak az időt zavartuk össze magunk körül, hanem a biológiai óránk is megvadult, az enyém legalábbis kezelhetetlen lett. Az éterben megzabolázhatatlan energiák garázdálkodtak, és ahová lecsaptak, ott bizony okoztak némi kavarodást.
Az, hogy reggel nem tudtam felkelni, percekig győzködtem magam, hogy minden bizonnyal valami kolosszális tévedés áldozata vagyok, mert nem lehet, hogy már megint hétfő van, nem nagy újság. Rendszerint nehezen indul a hét.
De az, hogy a tükörbe nézve, egy sápadt, nyúzott nőnek a látványa fogadott, aki az éjszaka folyamán albínó nyúllá változott, mármint a szemeit illetően, az már gondolkodóba ejtett. Pedig még csak akkor kezdődött a nemulass! Mert lába kélt a tusfürdőmnek, beragadt a fürdőszoba ajtó, és elromlott a WC lehúzója. Ismeretlen helyre távozott a lakáskulcsom, és ha mindez nem lenne elég, hangos reccsenéssel megadta magát a legszebb nylon harisnyám. Az új harisnyában eljutottam egészen a kert kapuig, ahol megrohamozott Lujza királynő, a kedvenc kutyám. Mehettem vissza átöltözni. Ekkor már sejtettem, hogy ez a nap, biztosan más lesz, mint a többi. Azért még reménykedtem, hogy semmi jóvátehetetlen nem történik, mert ilyenkor minél jobban igyekszik az ember, annál nagyobb galibákba keveredik..
Lassan és óvatosan vezettem a kis utcákon, ugyanis már induláskor majdnem elkaszáltam újdonsült szomszédomat, aki ment, mint a vak egér, és még csak azt sem vette észre, hogy veszélybe került az élete. Helyette megijedtem én. Még fel sem tudtam dolgozni a történteket, amikor az egyik mellékutcából egy kis teherautó vágott ki mellém, nem nézve sem jobbra, sem balra. Látszólag az sem érdekelte, hogy én már a kereszteződésben haladtam. Az ütközést jó szerencsével a kormány félre rántásával tudtam elkerülni. Emberünk kábán meredt rám. Még ordibálni is elfelejtett, pedig a rendszerint hibázó fél, agresszív üvöltéssel szokta a világ tudtára adni, hogy itt jön ő. Pusztuljon mindenki előle, az ő törvényei a mérvadóak. Győzzön az erősebb, és hangosabb és trágárabb! De most másképp történt, biztosan megijedt vérben forgó szemeimtől.
Ennyi riasztó esemény egy öt perces út alatt! Elhatároztam, hogy ki sem dugom az orrom egészen a munkaidő végéig. Pedig bent sem volt jobb. A legszelídebb ügyfelek is őrjöngtek, leállt a számítógép, a Főnök hangulata is meglehetősen paprikás volt, és engem kiszámíthatatlan hullámokban fejfájás gyötört. Ja, és még a szekrény ajtaja is nagy robajjal leszakadt, éppen a legkínosabb telefonbeszélgetés közben. Úgy éreztem, itt a világ vége. Meneküljön mindenki, amerre lát! Nekem ez csak öt óra tájban sikerült. A szabadulásom utolsó előtti pillanatában megcsörrent a mobilom:
- Mit gondolsz, felrobban vagy sem? Lesz itt nukleáris katasztrófa vagy sem?- hallottam nagyobbik fiam hangját a telefonban.
Ez már egy kissé sok volt nekem.
- Mi a fenéről beszélsz? – mordultam rá
- A japánokról.
Ettől kissé megnyugodtam. De csak kissé. Mert Japán messzi van, ők viszont hárman otthon, és ez rendszerint tartogat számomra kellemetlen meglepetéseket. Főleg, ha robbanásról, katasztrófáról, meg a világ helyzetéről van szó. Érdekes módon mindig összefüggésbe hozható az otthoni kapitális disznóságokkal.
- Mit tettetek tönkre már megint?
- Csak azt akartam kérni, hogy hozzál nekem a Mekiből salátát! – fuvolázta a behízelgő hangon.
És én, elfelejtve a rossz energiákat, az egész pocsék napot, rohantam teljesíteni a kérését. Ha már nem verték szét a házat, legalább salátája legyen ennek a szegénynek! . Egy nagy, tömött, barna zacskót ölelgetve igyekeztem kifelé, már-már felejtve a mai napi zűrt. Éppen kinyitottam az ajtót, amikor a semmiből ott termett egy kopaszra nyírt, bőrkabátos férfi és hatalmasat lökött rajtam. Visszatántorodtam. Egyensúlyomat vesztve, és az ajtó melletti asztalra tálaltam a zacskóm tartalmát. A bőrkabátos csak egy pillanatra torpant meg:
- Bazd meg ! – mondta, és tovább csörtetett. Homlokán csak úgy villogott a kultúra, bélyege.

Hát ennyi a hétfői nap krónikája. Hogy mi ebből a tanulság? Talán, hogy vannak napok, amikor nem érdemes még levegőt venni sem, mert abból is baj lehet. Talán az illetékesek újra gondolhatnák ezt az egész óra átállításos dolgot. Mindennapra jut probléma bőven. Minek ezt még tetézni?

A bejegyzést írta: Kyra