A másik megbántása nélkül nehéz? - 3. rész
Látogatók száma: 191
Ha őszintén feltesszük magunkban a kérdést, hol ill. mivel rontottuk el a kapcsolatot, akkor hajlamosak vagyunk magunkat kívülállónak tekinteni, s a másikat okolni mindenért, holott ez nem ilyen egyszerű...
Miért nem egyszerű?
Én egy olyan jelenségre lettem figyelmes, ami szépen araszolgatva kerített mindkettőnket hatalmába:
Ahogyan teltek múltak a házas évek, egyre inkább saját képünkre akartuk átformálni/megreformálni partnerünket. Kezdtünk felbátorodni, s gondolataink önkontrollját sutba vágva annyira elszemtelenedtünk a másikkal szemben, hogy nyíltan elkezdtük egymást bírálni, kioktatni és hasonlók...
Szentül meg voltunk arról győződve, hogy már elég régen, sőt mi több elég jól ismerjük egymást ahhoz, hogy ezt a "luxust" MEGENGEDHESSÜK MAGUNKNAK!
DE MÉG MENNYIRE HOGY NEM KELLETT VOLNA!!!
Egy szerelemből létrejött kapcsolatnak idővel szinte törvényszerűen át kell alakulnia szeretetté, de nem úgy, ahogyan Mi tettük, hanem épp az ellenkezőjével, tehát a másik megértése és elfogadása kellett volna hogy kellő hangsúlyt kapjon. Az a legnagyobb baj az emberek többségénél, hogy a maguk képére szeretnék átformálni azt, akit szeretnek>>>holott semmi nem egyforma, inkább a változás állandó, amihez kell rendelkezni megfelelő kompromisszum készséggel, igaz? S azt is még időben el kéne ismernünk, hogy szinte mindenről más fogalmakat alkotunk, alkalmazunk, tudva a másikkal ez tök ellentétes...de akkor miért hangsúlyozzuk állandóan felé? Az ember egy klasszikus egoista, aki saját képére szeretné formálni a nőt, a szűk környezetét, illetve ha tehetné, akkor a világot is.
Valóban erre kell törekednünk? Ez lenne az egyetlen járható út? Vagy inkább az a szeretet, ami nem majomszeretetre építkezik, hanem inkább bizonyos elvárásoknak való megfelelésre koncentrál...persze kölcsönösség elve alapján.
Itt eljutottunk az egyik legnehezebb dologhoz: ahelyett, hogy a másikra ráerőltetnék magunkat, inkább sokkal előbb célba érünk azzal, ha valóban odafigyelünk rá és igyekszünk megérteni, elfogadni Őt olyannak ,amilyen. Ha ez működne, akkor észrevétlenül egy élethosszig tartó bizalomra, s őszinteségre "kárhoztatott" PÁRKAPCSOLATNAK NÉZHETNÉNK ELÉBE, NEMDE?
Összegzés helyett: feltettem én is magamban a kérdéseket sokszor és be kellett látnom, hogy én sem voltam különb, mint a másik>>>holott lehettünk volna mindketten, ha valóban akartuk volna...
Te próbáltál már szembesülni önmagaddal ilyen téren? Ha eddig még nem, akkor itt az idő, most vagy soha...
A cikket írta: aszir
Hozzászólások
időrendi sorrend
Záró mondatodba belekapaszkodva kérdezném,tudod a kapcsolat elején,hogy ő a lelki társad??Szerintem nem,csak elhitetjük magunkkal.Nagyon ritka,hogy valaki rátalál.Én törekszem rá.
Ha nem a lelki társunk,akkor el kell engedni,esélyt adni Neki,hogy rátaláljon,és önmagunknak is,hogy ráleljünk.
Válasz erre: maresz058
Minél hosszabb idő telik el, az "átformálással" annál nehezebb leállni. Nagyon jó cikk!!
Válasz erre: cséplőke
SMARTEE-val értek egyet! Bizony ostoba módon, mikor kiválasztjuk, megszeretjük életünk párját olyannak látjuk, amilyennek mi szeretnénk látni, szépen beburkolva rózsaszín cukormázzal. Csak az a baj, hogy szürke nem bírja a rózsaszínt! Ezért a hétköznapok lassan leoldják kedvesünkről a finom, édes cukrocskát, és mi marad? Na mi marad? A "szörnyű" valóság. Mi pedig, ostoba "fehérnép" ettől "idegromahomos" pánikba esünk, és égre-földre jajgatunk, hogy nem ilyen "cukormázast" akartam. De félre a tréfát. Való igaz, hogy bizonyos kor is kell hozzá, hogy egy embert el tudjunk fogadni olyannak amilyen. Az összes hibájával, rossz tulajdonságával együtt. Ez aligha várható el, egy kamaszkort épp csak elhagyó ifjonctól. Ezt is tanulni kell szerintem, hogy a jót lássuk a másikban, mindig, mindenkor, még, ha "cigaretta szagú" a haja akkor is. Tudom, mert én is csak nemrég jutottam el odáig, hogy a buta kemény lelkemmel meg tudjak bocsátani olyasmiért, amiért megsértődni sem kellett volna. Igaz engem az élet kétszer nagyon keményen megleckéztetett. A baj akkor van, ha ez a korral sem jön el, hogy a szeretet feledtetni tudja a másik hibáit, és az a szeretet kevés ahhoz, hogy elnézővé tegyen... És akkor jön az az igazság, hogy aki a lelki társad, azt nem tudod elveszíteni, aki pedig nem, azt nem tudod megtartani.
Válasz erre: cséplőke
SMARTEE-val értek egyet! Bizony ostoba módon, mikor kiválasztjuk, megszeretjük életünk párját olyannak látjuk, amilyennek mi szeretnénk látni, szépen beburkolva rózsaszín cukormázzal. Csak az a baj, hogy szürke nem bírja a rózsaszínt! Ezért a hétköznapok lassan leoldják kedvesünkről a finom, édes cukrocskát, és mi marad? Na mi marad? A "szörnyű" valóság. Mi pedig, ostoba "fehérnép" ettől "idegromahomos" pánikba esünk, és égre-földre jajgatunk, hogy nem ilyen "cukormázast" akartam. De félre a tréfát. Való igaz, hogy bizonyos kor is kell hozzá, hogy egy embert el tudjunk fogadni olyannak amilyen. Az összes hibájával, rossz tulajdonságával együtt. Ez aligha várható el, egy kamaszkort épp csak elhagyó ifjonctól. Ezt is tanulni kell szerintem, hogy a jót lássuk a másikban, mindig, mindenkor, még, ha "cigaretta szagú" a haja akkor is. Tudom, mert én is csak nemrég jutottam el odáig, hogy a buta kemény lelkemmel meg tudjak bocsátani olyasmiért, amiért megsértődni sem kellett volna. Igaz engem az élet kétszer nagyon keményen megleckéztetett. A baj akkor van, ha ez a korral sem jön el, hogy a szeretet feledtetni tudja a másik hibáit, és az a szeretet kevés ahhoz, hogy elnézővé tegyen... És akkor jön az az igazság, hogy aki a lelki társad, azt nem tudod elveszíteni, aki pedig nem, azt nem tudod megtartani.
Válasz erre: juanitasenorita
Egyetértek majd ha úgy érzed írsz semmi probléma!
:)
Válasz erre: aszir
van véleményem el is kezdtem tegnap megírni a cikket, de kb a felénél olyan billentyű kombinációt ütöttem le, hogy egyből kilépett a Firefoxból is...minden elveszett, s így vele együtt az ihletem is...talán majd később megírom....de nem erőlködésből, hisz azt hamar észre venni, ugye?
:)
Válasz erre: juanitasenorita
Szeretném tudni a véleményedet vagy tapasztalataidat.
Én 24 éve élek házasságban.A negyven évet úgy értettem hogy még élek annyit ,hiszem :)De egyenlőre most szabadulnék mint oroszlány:)a ketrecből.
Válasz erre: aszir
rendben: teszek egy kísérletet, habár én csak 28 évig voltam házasember...a 40 év már ritkaság számba megy manapság...
Én 24 éve élek házasságban.A negyven évet úgy értettem hogy még élek annyit ,hiszem :)De egyenlőre most szabadulnék mint oroszlány:)a ketrecből.
Válasz erre: juanitasenorita
Igen ez így van ! Ha az egyik fél leuralja a másikat , az elveszíti önmagát!
Minden léleknek küldetése van és amennyire lehet be kell töltenie s végig kell futnia az utat.S ha egymás mellé rendeltettünk is ,egymást segítve kellene élnünk s nem hátráltatva a másikat.Vannak viszont határok amelyeken túl már azért fellázad az ember s jönnek a konfliktusok.
Tudnék mesélni.
Gábor! Írj még erről a témáról.
Jó így megtudni férfi szemszögből is a tapasztalatokat !
Kíváncsi lennék arra ,hogy mi a véleményed arról ha kihűl egy kapcsolat akár az egyik fél részéről is- de tisztelik ,segítik egymást -hogyan lehet szerelem és érzelmek nélkül még 40 évet leélni ....
Válasz erre: aszir
igazad van, s talán ez egyik legnagyobb baj az, hogy idővel a feleknek egyre jobban kinyílik a csipájuk, s jogot formálnak olyanra is, amit a másik tök nem akar: ráerőltetni az akaratomat a másikra...
Minden léleknek küldetése van és amennyire lehet be kell töltenie s végig kell futnia az utat.S ha egymás mellé rendeltettünk is ,egymást segítve kellene élnünk s nem hátráltatva a másikat.Vannak viszont határok amelyeken túl már azért fellázad az ember s jönnek a konfliktusok.
Tudnék mesélni.
Gábor! Írj még erről a témáról.
Jó így megtudni férfi szemszögből is a tapasztalatokat !
Kíváncsi lennék arra ,hogy mi a véleményed arról ha kihűl egy kapcsolat akár az egyik fél részéről is- de tisztelik ,segítik egymást -hogyan lehet szerelem és érzelmek nélkül még 40 évet leélni ....
Válasz erre: juanitasenorita
Igen ,nagyon elgondolkodtató és alapvető hiba amiről írsz csak elsiklunk mellette.Át sem gondoljuk.
A házasságban az a baj hogy egy idő után minden kötelezővé válik ,elvárások tömkelegét állítjuk a másik elé úgy a napi rituálékban mint a hálószobában.
Nehéz ,de ha már felismertük,hogy baj van és szeretjük egymást annyira hogy átértékeljük az eddig megszokott dolgokat és felnőtt fejjel gondolkodjunk talán van esély megmenteni a kapcsolatot.
Köszönöm Gábor!
üdv:anita
A házasságban az a baj hogy egy idő után minden kötelezővé válik ,elvárások tömkelegét állítjuk a másik elé úgy a napi rituálékban mint a hálószobában.
Nehéz ,de ha már felismertük,hogy baj van és szeretjük egymást annyira hogy átértékeljük az eddig megszokott dolgokat és felnőtt fejjel gondolkodjunk talán van esély megmenteni a kapcsolatot.
Köszönöm Gábor!
üdv:anita
Válasz erre: smartee
Baj van,ha állandó küzdelem!!
Akkor is ha csak akkor figyelünk,amikor kedveskedni akarunk,toljuk hátrébb az Egónkat.
Ez férfi mentalitás???Nem állítom,hogy ez minden nőre igaz,de nálunk ez nem így működik.
Igen lehet a Másik megbántása nélkül,őszintének lenni,igazán szeretni,és létezni.De ehhez mindkét félre szükség van.Empátia:e nélkül nem megy.No és szerelem,kölcsönös!!!
Válasz erre: aszir
ez, akkor egy állandó küzdelme, s megmérettetése a kapcsolatnak(?)...képesek vagyunk egyszerre ennyi mindenre figyuzni? EGÓNK NEM IGAZÁN ENGEDNI, LEGFELJEBB ALKALMANKÉNT, MIKOR KEDVESKEDNI AKARUNK A MÁSIKNAK.
Akkor is ha csak akkor figyelünk,amikor kedveskedni akarunk,toljuk hátrébb az Egónkat.
Ez férfi mentalitás???Nem állítom,hogy ez minden nőre igaz,de nálunk ez nem így működik.
Igen lehet a Másik megbántása nélkül,őszintének lenni,igazán szeretni,és létezni.De ehhez mindkét félre szükség van.Empátia:e nélkül nem megy.No és szerelem,kölcsönös!!!
Válasz erre: csillagszemu63
Jók az írásaid, kíváncsian várom a többit.