A gyerek

Látogatók száma: 49

... aki, talán más.

Kicsi és nevelhető, de hagyjuk, hogy önálló emberré cseperedjen. A gyerek nem kis felnőtt! Ha megengedjük, hogy saját kis világát alakítgassa, élményeit megoszthassa, csodálatos felnőtté válik.
S hogy mindezt bevezetőként miért írtam, álljon itt egy történet.

Szerény körülmények között élt a házaspár, két gyermekükkel. A kicsi lány csodálattal nézte, figyelte felnőtt bátyját.
Anyja a városba indult, és őt nem vitte magával. Pedig nagyon szeretett volna menni, úgy, mint minden alkalommal. Kérdésére, hogy most miért nem mehet ő is, csak egy szó maradt meg az emlékezetében. Ellentmondást nem tűrően, csak annyit mondott anyja, hogy most nem lehet. Valami megváltozott, érezte, de nem kérdezett, mert tudta, hogy mikor, mit szabad. És volt egy külön kis világa, mely más volt, mint sok más hasonló gyereké. Álom, képzelgés, ki tudja. Lelkileg sokkal érzékenyebb volt kortársainál, sokszor látott, hallott olyant, amit talán más nem. Ezt anyjától tanulta, és ő is az anyjától. Mélyen hittek a lélekvándorlásba, halott szeretteik állandó jelenlétében.

A kislányt nagyon bántotta, hogy anyját és apját állandóan szomorúnak látta. Anyja könnyáztatta arcán soha nem volt egy mosoly. Érezte, talán minden azért történik, mert szeretett nagy testvére nincs idehaza. Sokat gondolkodott rajta, vajon hol, merre lehet. Ha megmagyarázhatatlan félelem járta át kicsi szívét, hamuszürke macskájához bújt, bízva benne, majd ő megvédi.
Este volt, a szennyesládán ültek a konyhában, ők hárman, anya, apa és a kicsi lány. A 25 V-os égő gyéren világította be a szegényesen berendezett helyiséget. Anyja sírása egyre hangosabbá vált és csak azt hajtogatta.
- Istenem, védd meg! Ne engedd, hogy baja essen!
Apja próbálta nyugtatgatni, de mindhiába. Már tudta, testvéréért aggódnak. Majd váratlanul megszólalt.
- Anyuka, ne tessék sírni. Én már hallom bátyja lépteit, mindjárt itt lesz.
Halk kopogást hallatszott a konyhaajtón. Apja az ajtóhoz ment, hogy azt kinyissa és valóban ott állt a nagy testvér.
- Ugye anyuka, megmondtam, hogy én már hallom a bátyja lépteit. – bizonygatta érzéseit a kicsi lány.
Boldogan ölelkezett össze a család.

Másnap, amikor felkelt, testvére az udvaron volt, és számára érthetetlen dolgot csinált. A csizmáját bicskával kapargatta. Hiába kérdezgette:
- Bátyja, mit csinálsz?
De nem kapott választ. Talán nem is akart válaszolni, hiszem a kicsi lány úgysem értette volna.

A nagy testvér, sok évvel később, már nem bírta tovább magában tartani az akkori eseményeket, és a kicsi lány is felnőtt. Megértette, mit is csinált azon a bizonyos reggelen a bátyja.
- 1956 novembere volt, mindössze 21 éves voltam. Tényleges katonai szolgálatra, Budapestre szólt a behívóm. Láttam, ahogy az utca túloldalán, a szemközti ház tetejéről lőnek ránk. Beugrottam egy kapualjba, magammal rántva egy fiatal lányt. De a lány holtan rogyott össze mellettem. Mindenütt kétségbeesés, és sok halott. Mentőautóra kerültem, de szinte csak halottakat szállítottunk. Elmondhatatlan, amit ott és akkor átéltem.

- Amit láttál, és kérdeztél, hogy mit csinálok, – a csizmámról a rászáradt vért kapargattam bicskával. Amíg élek, soha nem tudom elfelejteni az ott történteket. Feldolgozhatatlan.

A cikket írta: D Klári

támogatóink