Apám álma
Látogatók száma: 276
Apám büszke ember volt... Életében egyszer láttam megtörni.
2004. december.
Amikor nyugdíjas lettem, nem tudtam letenni a munkát. Éveken keresztül dolgoztam tovább keményen. Hol ezt, hol azt csinálgattam. Majd amikor kiderült tüdődaganatom, valami olyan hobbit kellett keresnem, ami kevesebb mozgással járt. Így kezdtem el festegetni, 67 évesen. Mint mindenben, ebben is a maximumra törekedtem. Nem törődtem a betegségemmel, bújtam a különféle festészetekről szóló könyveket. Előbb akvarellekkel, majd amikor úgy éreztem, már túlléphetek a vízfestészeten, az olajjal próbálkoztam. - Ha már meg kell halni, legalább valami maradjon utánam - gondoltam -, legalább pár ecsetvonás az unokáimnak...
De még nem éreztem, hogy itt lenne az időm...
>
2008. szeptember.
Hárman voltunk a szobában. A két fiam és én. A falakon az utóbbi két év festményei. Büszkén nézegettem őket, mindegyiket a gyermekemnek éreztem.
- Na most akkor, ti mondjátok meg melyiket vigyem?
- Apu, egyértelmű. A téli tájat, meg azt az üde tavaszit, és harmadiknak meg azt ott a sarokban - mondták egyetértésben fiaim.
Összenéztünk.
Mindhárman bólintottunk.
- Akkor legyenek ezek. Leveszitek nekem? - fordultam Előd felé. És ő leakasztotta a kiválasztott képeket a falról.
- Holnap délelőtt háromnegyed tíz jó neked? - kérdeztem kissé bizonytalanul Istvánt.
Tudtam én, hogy vállalkoznak a fiúk, nem én vagyok már számukra a legfontosabb, nincs nekik idejük énrám, de ezt egyikük sem éreztette velem.
- Persze apu, majd én jövök érted - mondta mosolyogva az idősebb fiam.
Látszott rajta, hogy tudja, mennyit jelent nekem ez a kiállítás. Az életemet adta vissza a festészet. Azt az örömöt kaptam meg ismét, amit a munka adott nekem annak idején. És a betegségem felett is mágikusan uralkodott az alkotás varázsa. Ugyan jártam sugárkezelésekre, de a rák nem növekedett. Az orvosok csodálkozva néztek rám.
>
2008. szeptember, másnap.
- Apu, akkor ezeket visszük, ugye? - kérdeztem még egyszer utoljára.
- Hát ezeket választottátok - mondta apám halálos nyugalommal.
Én csak néztem. Erő sugárzott a szeméből. Olyan erő, amit már rég nem éreztem nála.
- A Vásárhelyi Őszi Tárlatra visszük a képeket fiam! Az öreg Farkas művész úr - a környék legjobb festője - megígérte, hogy beveszik őket! - mondta büszkén, kihúzva idős görnyedő testét.
A Szántó Kovács János utcán, a múzeummal szemben álltunk le. Átsiettünk az úton. Apám kissé nehezen vette a levegőt, de ezt próbálta nem mutatni felém.
A bejárat zárva volt.
- A kutyafáját - mérgelődött egy picit. Tízre beszéltük meg a Ványaival. Pontban tíz van.
- Rácsörögjünk apu? -kérdeztem. Csak nem itt a kapuban állok, a tüdőbeteg apámmal, a hűvös őszi ködben? - gondoltam.
- Itt a száma a telefonomban, Ványai Dezső, felhívnád fiam?
...
- Azt mondja a Ványai, hogy várjuk meg a kocsiban.
- Imre bátyám, ezeket hozta?
- Igen Dezső.
A fiatal férfi fitymálón méregette az első képet. Két kezébe fogta, eltartva magától, előbb az egyik, majd a másik szemét behunyva nézte picit, és rövid szemlélés után, a kezembe nyomta a festményt.
- Ezt nem - mondta Ványai foghegyről.
A másikat ki se vette a kocsiból.
- Telet ősszel nem rakunk ki Imre bácsi!
A harmadik képre csak az autó hátsóülésére betérdelve pillantott rá.
- Imre bátyám, ezeket most nem tudom bevenni. Nagyon sok jó festő van ebben az évben, és alig van helyünk a tárlaton. Olyanoknak kell kiraknom a képeit, akik rendszeresen kijártak a mártélyi festőtáborba.
- De Dezső! Nekem a Farkas festőművész úr megígérte...
- Nem lehet Imre bátyám! Maga nem járt ki!
- De Dezső, tudják hogy én az egészségem miatt nem tudok kijárni - csuklott el betegen apánk hangja -, amíg tehettem, jártam. Maga is tudja jól.
- Igen, de akkor is...
- Legalább egyet válasszon ki Dezső, kééérem! - mondta az öregember megalázkodva.
- Nem tudom bevenni. Olyanét kell kitennem, aki kijárt - mondta makacsul a férfi.
Egy kis időre kínos és feszült csend lett. Azt éreztem, hogy most valami nagy baj van. Éreztem, hogy édesapánk alig áll a lábán, kezei remegnek, és az erek a fejében pattanásig feszültek. Tudtam, tennem kell valamit.
- Várj apu, beszélek vele - szóltam halkan, az összetört édesapánk felé. Majd én!
Félre vontam a művész urat.
- Ne haragudjon Ványai úr, de a tavalyi évben is támogattuk a kiállítást, ez évben is szeretnénk - mondtam. De, tudom, nem a pénz számít, higgye el nekem se. Fontos lenne édesapámnak... Biztos lenne egy szponzori hely legalább.
- Uram, ezek a képek rosszabbak, mint a többi festőnké.
- Ványai úr, én nem tudom, de Farkas művész úr szerint, aki talán mindkettőnknél jobban ért hozzá, nem rosszak ezek a festmények. De azt tudom, hogy ezekben itt, ennek az embernek az élete van benne. Lehet, a színei gyengébbek, a technikája rosszabb, mint a többieké, de Ő a lelkét festette ide ezekre a vásznakra. Ő már nem hobbiból fest, mint a többiek..., talán Farkas úr is ezt látta... Ő AZ ÉLETÉÉRT FEST! - mondtam nyomatékosan.
Ványai arcán az együttérzés legkisebb jele sem látszott. De én még egy utolsó elkeseredett próbálkozást tettem azért. Ha más nem segít, játsszunk vallatót - gondoltam.
- Tudja, hogy mit veszítünk most? - kérdeztem, apám falfehér arcát nézve.
- Akkor sem. Mennem kell, ne haragudjanak - mondta Ványai, és sietve az órájára pillantott, majd elköszönt. Viszlát Imre bátyám. Viszlát uram.
Ültünk az autóban, és nem szóltunk egymáshoz. Nem tudtuk mit mondjunk. De mindketten tisztában voltunk vele, hogy ezzel az ecsetet végleg lerakta az "öreg".
Többet soha nem festett már.
>
2009. június 16.
- Fiam! Én mindent megtettem! Hidd el! - mondtam.
- Tudom apu - súgta István, közelebb hajolt hozzám és finoman megszorította a kezem.
- Nekem még itt dolgom lenne... De...
- Pihenj, majd délután visszajövök és megbeszéljük.
- Nem lesz már időnk fiam - mondtam. Érzem.
Könny csordult ki mindkettőnk szeméből.
- Neked még nagyon sok időd lesz, ne hülyéskedj velem! Édesapám.
Egy hazug félmosollyal nyugtáztam fiam biztatását. Szememmel intettem, hogy menjen.
Az utolsó intésem volt, amit tőlem kapott...,
életemben.
>
2009. június 25. délelőtt.
A család a kertben egy kopjafát állított édesapánk emlékére.
Aznap délután...
Egy szentjánosbogár szállt le a kopjafánkra. Sokáig néztem, majd amikor elrepült - szárnyával búcsút intett -, azt éreztem, hogy elköszöntünk egymástól.
Talán csak egy időre...
>
Idősebb Hajdú Imre emlékére.
Akinek egy álom híján, majd minden álma megvalósulhatott életében.
Élt 72 boldog évet!
A cikket írta: Pinokkió
Hozzászólások
időrendi sorrend
Válasz erre: Pinokkió
Ezt a legrosszabb újraolvasni.
Pí.
Válasz erre: Flower
Szia Pí!
Ismét egy konzervártál valami megrendítően szépet az életedből.
Szerencsés vagy, hogy képes vagy erre! Volt kitől a örökölni a kreativitást!
Hali! Flo
Pí.
Ismét egy konzervártál valami megrendítően szépet az életedből.
Szerencsés vagy, hogy képes vagy erre! Volt kitől a örökölni a kreativitást!
Hali! Flo
Válasz erre: Arkady
Kedves Pinokkió!
Erre mondják, hogy emberi kegyetlenség!
Sajnos az én édesapám nem érte meg, hogy igazán felnőtt legyek, húszéves voltam, mikor elment.
Maga az írás pedig... megrendítő...
Szeretettel: Arkady
Elveszíteni a szerettünket mindig nagyon kegyetlen dolog. Ehhez talán egy fogható van, amikor az álmainkat veszítjük el :-(
Üdv,
Pí
Erre mondják, hogy emberi kegyetlenség!
Sajnos az én édesapám nem érte meg, hogy igazán felnőtt legyek, húszéves voltam, mikor elment.
Maga az írás pedig... megrendítő...
Szeretettel: Arkady
Válasz erre: Yolla
Megrázó, és úgy vélem, igaz történet.
Gratulálok!
Üdv: Yolla
Gratulálok!
Üdv: Yolla
Válasz erre: Ailet
Tökéletesen átérzem... igen, ez az. Részvét.
A
P.
A
Válasz erre: Bianka
Sajnálom, ...részvétem.
Válasz erre: Pumukli56
Ez hihetetlenül jó.Minden gondolatát a magamévá tudtam tenni és azt hiszem itt ez a lényeg.
Üdv,
Pinokkió
Válasz erre:
Megkönnyeztem.
Válasz erre:
Ebben a megható, lélekérintő írásodban, nem csak szép emléket állítottál az édesapádnak, hanem rámutattál az emberi kegyetlenségre, ostobaságra is.
Szépen írsz. Szerettem olvasni, elérzékenyültem...
Köszönöm, hogy olvastál! Jól láttad mi volt a célom. Azt hiszem mindent beleadtam, hogy sikerüljön, mert az "öreg" megérdemelte, legalább ezt:-(
Üdv,
Pinokkió
Ha valamibe belekezdek, akkor magamhoz mérten jobbat próbálok, mint előzőleg. Néha sikerül, néha nem...
Szépen írsz. Szerettem olvasni, elérzékenyültem...
Válasz erre: Gyuri
Emlékek őrzése hozha ki jót az emberekből,mert lét-nemlét közt átfest a határ.Sokszor úgy érzad itt van még,bár elment.
Tudom,hogy paradoxon,amit mondok: a fájdalom is lehet szép.Tőlünk függ,hogyan fájunk.
Most már tudom,miért szeretlek olvasni.
S foglak mindig.
Baráti tisztelettel,Gyuri.
Szerintem azokat akiket igazán szerettünk, soha nem engedjük el végleg. Legalább is én így érzem, és nem csak édesapámmal vagyok így, csak még nem minden kötődésemet írtam meg.
Örülök, hogy segíthettem.
Baráti üdv,
Pinokkió
Tudom,hogy paradoxon,amit mondok: a fájdalom is lehet szép.Tőlünk függ,hogyan fájunk.
Most már tudom,miért szeretlek olvasni.
S foglak mindig.
Baráti tisztelettel,Gyuri.
Válasz erre: zsoltne.eva
Tiszteletet az kap, aki megérdemli.
A fájdalom egyforma, ott nem számít ki mondja, ha kimondja.
Téged is elér a humor azt tapasztaltuk. De nem itt. Ez természetes.
Most már el kéne innen szakadni. Mert muszáj.
Puszi,
Éva
De ha szóltok hozzám, válaszolok.
Üdv, Pinokkió