Erotikus
Smink nélkül!... (3)
Látogatók száma: 76
Lehettem volna bölcsebb, okosabb! Maradtam egyedül a tisztességemen esett csorba, az önérzetemet ért sérelem miatt, melyek többször is nem várt reakciókat váltottak ki belőlem…
A hogyan tovább kérdései az egy-egy órás utazásaim alkalmával fogalmazódtak meg bennem oda- és vissza. Ilyenkor volt lehetőségem átgondolni a kapcsolatunk minőségét. A történtekhez való viszonyulását, amikor szóvá tettem, vagy kifejeztem nemtetszésemet. Miután szépen, lassan megismertem a szokásait, egyre kevésbé voltak ínyemre.
Valahányszor nála voltam és nem sok minden változást tapasztaltam utolsó ottlétem után, mintegy rituálénak fogtam fel, hogy újra eljátszotta az egészet. Semmi sem tudta kizökkenteni a szerepéből, később már engem sem. Először azt hittem minden úgy van jól, ahogy van, elnyomva magamban a negatív gondolatokat, érzéseket. Nem voltam elég résen, nem voltam felkészülve erre. Azt hittem, ami belőle jön, az valami megfontolt, tapasztalt emberre vall, és a sok gondja, baja teszi mindazt vele, ami miatt szenved és időnként kizökken és nem tud felülemelkedni a gondjain.
Több idő kellett hozzá, hogy rájöjjek... - ezek a viselkedési formák, régóta berögzült nyomdafestéket nem tűrő szóismétlései, a hozzá passzoló közönséges viselkedése, modortalansága, alpári dumája, eszközök csupán a céljai eléréséhez. Egy idő után nem tudott már újat mondani, mutatni. A sütés-főzési tudománya, a "tudatmódosító" felhozatala kevés volt már. Először próbáltam ehhez alkalmazkodni, azonosulni. Talán túl jól sikerült és megfeleltem az igényeinek azzal, hogy aránylag szó nélkül mindent elfogadtam, - látszólag - belenyugodtam. Ma már tudom, hogy nem csak egyszerűen kihasználta a helyzetemet, hanem ő valóban úgy is gondolta, amit mondott. Mindezek a kirohanásai felkészületlenül értek. Nem voltam tisztában azzal, hogyan kell kivédeni az ilyen támadásokat, de megpróbáltam a magam módján többször is visszautasítani a negatív jelzőket, amit velem szemben használt. Aztán mást gondoltam. Ismerjen meg mást is, a hosszú távon unalmassá váló, egyhangú együttlétek helyett, amit magam is eléggé untam már. Váltsa fel valami más. Elhatároztam, hogy megismertetem a saját környezetemmel, a szokásaimmal, és az egy szem családommal. Talán ott nálam másként fog viselkedni.
A várt fordulat sokáig nem következett be, mert valahogy mindig megtalálta a módját, hogy mégis csak nála kössek ki anyagiakra hivatkozva. Kezdetben, amit elfogadott, az a kertben való pár óra együttlétünk. Ami nélkülözött szinte minden romantikát. Ott is csak a szexre korlátozódott a részéről. Mit érdekelte őt a kertem "ragyogása"? Eleinte rövid időket eltöltött ugyan nálam, de éppen hogy csak. Felmerült bennem némelykor, mi lehet az oka, talán a kötődést akarja azzal hárítani, hogy mindig menni akar, és rohan, türelmetlen és folyton útra kész? Kapkodó viselkedése kezdett egyre inkább kiborítani. Vagy talán attól félt, ha hosszabb időre marad, kizökken addigi szerepéből? Esetleg leleplezi magát, ha közelebbről megismerem és megtudom a szokásait, hogy semmi egyéb nincs a szerepjátékai mögött, és a kufircoláson kívül másra nem képes? Ilyen gondolatok kavarogtak a fejemben és mindeközben megfeledkeztem az eredeti célomról, szándékomról, hogy nem is akartam annál többet, mint egy-két alkalmat, amikor elindultam párkeresőbe.
Durva veszekedéseink után próbáltam külső segítséget kérni és kaptam is tanácsokat, melyen elgondolkodhattam volna. Mégsem tudtam mit kezdeni ezzel az új helyzettel. Akkor még nem. Hibát, hibára halmoztam, hogy nem fogadtam meg a tanácsokat, és még mindig adtam esélyt az eddigre már érezhetően rossz irányt vett kapcsolatunk folytatásához. Hol ő, hol én mondtam be rövid időszakokra az unalmast. Már az sem számított éppen hol vagyunk. Nála, vagy nálam, teljesen mindegy volt. A konfliktusok egyre gyakoribbakká váltak. És én eközben vártam valami változást, ami viszont nem következett be. Egyre csalódottabb lettem. Lassan a felé fordultam, nincs is nekem másra szükségem belőle, úgy sem képes másra, a kufircoláson kívül. Kapcsolatunk és a párbeszédeink is csak a szexualitásra korlátozódtak. A távolság közöttünk egyre nőtt.
Hosszú idő keserves tapasztalata megtanított másként nézni a dolgokat. A lényegen mit sem változtatott, de segített megérteni, hogy kapcsolatunk miért nem működhet úgy, ahogyan én szeretném. Lassan rá kellett jönnöm, hogy ez a szépen becsomagolt ajándék, ha kibontom haszontalan, durva és közönséges. Szinte semmire sem jó. El kellett hát döntenem, hogy megszabadulok e tőle, vagy továbbra is azzal ámítom magam, hogy előbb vagy utóbb valamiféle mélyebb tartalmat is nyújthat számomra.
Semmi nem támasztotta alá, hogy valamiféle változás is bekövetkezhet. Együttléteink egyre inkább az anyagi gondok miatti durva kirohanásokra, eszelős ordibálásokra, azok megoldására korlátozódtak. Már csak e körül forgott a téma. Rá kellett jönnöm, hogy az, amit én kerestem egyszer, a boldogságot egy kapcsolatban, és amit alkalmanként át kellett élnem, köszönő viszonyban sincsenek egymással. Ő nem az a férfi aki álmaim megtestesítője lehet a jövőben, nem az volt a múltban, az alatt a másfél év alatt sem. Az én álmaimat egy ismeretlen szerző fogalmazta meg valamikor, amit el tudtam volna képzelni, de amit már az idő behatárolt kissé, és amit egy tündér küldött egyszer nekem:
"Az igazi férfi játszik. Nem rohan ajtóstul a házba. Lassan közelit és puhán. Vadászik. Csak úgy mellesleg megérint. Mögénk lép, nyakon csókol, a tenyere a tenyerünkben szikrát csihol. Az igazi férfi nem siet. Tudja, hogy idő kell a vágyhoz. Megvárja szépen, míg megszűnik körülöttünk a világ és csak őt látjuk, már csak azt akarjuk. Nem elveszi, hanem odaadjuk. Nem eltűrjük, hanem befogadjuk. Az igazi ölelés visszafogott. Úgy kúszik végig a testen, mint a napfény. Lassan és puhán, időt hagyva a vágynak, hogy növekedjék. Nem kell hozzá más, csak egy férfi, aki szeretni tud, s egy nő, aki hagyja, hogy szeressék."
Egyre inkább kívántam már az egyedüllétet. Azt az időszakot, amikor még senki és semmi nem tudott kizökkenteni abból az állapotból, amit magam köré fontam. A hétköznapok biztonságát, a nyugalmát vágytam, a szabadságot kívántam, korlátok közé szorítás nélkül, a magam képessége, és igénye szerint.
Csak remélni tudom, hogy az életemből sikerül végre örökre száműzöm azt az embert, akitől ez alatt a másfél év alatt azokon a trágár, mocskos, undorító szavakon kívül semmit nem kaptam, akinek ezek után is megpróbáltam segíteni, és aki a végén köszönetét úgy fejezte ki, hogy megpróbált kijátszani. Ezek után nem maradt más érzés bennem, mint... - mélységes megvetésem, amiért képtelen szembenézni egyedül a jövővel, mellyel sokan küszködünk és amelyről nem tehetünk, mégis megpróbál magával rántani céljai eléréséhez olyanokat is, akik nem ezt érdemelnék.
Fotó: net
A cikket írta: zsoltne.eva
Hozzászólások
időrendi sorrend
Ha képes az ember leírni a gondolatait, azt, ami bántja, az már fél gyógyulás!
Fel a fejjel!
Pussz: Yolla
Válasz erre: Tündér
Kedves Éva!
Jó, hogy folytattad!
"Jobbulást!"
Pussz,
Tündér
Köszi. Nem vagyok magam alatt, ez az ember annyit nem ér! Inkább neki lesz hamarosan szüksége vigasztalásra. De tudod mit? Az engem már magasról nem érdekel. Tőlem nem kell már tartania, de mástól fogja megkapni azt a pofont, amit már rég kiérdemelt. Az fog neki fájni igazán. Akkor majd én kívánok neki "jobbulást!"
Szia,
Éva
Jó, hogy folytattad!
"Jobbulást!"
Pussz,
Tündér
Kis idő kell és túl leszel rajta, az idő orvosság! :)
Puszi: Ilona
Válasz erre: Ilona
Kedves Éva!
Amikor megözvegyültem,nem tagadom, sokan megkörnyékeztek.Hál' Istennek a természet megajándékozott egy nagy dologgal, ami nem más, mint az emberismeret.Tisztában voltam a helyzetemmel. Tudtam, hogy többet nem fogok találkozni olyan emberrel, mint a férjem volt..Mert vannak egyszeri és megismételhetetlen helyzetek. Mikor magamra maradtam, nagyon magányosnak éreztem magam, de az előbbiek tudatában soha nem azt néztem, ha valaki közeledett,hogy bármiben is hasonlit-e a férjemhez. Viszont alapvető elvárásaim voltak, főként emberileg.Mert mindenem megvolt, ezért én társat kerestem úgy, hogy önmagamat ne kelljen feladnom. Most nem részletezem, hogy miért, de nem találtam és végül odajutottam, ahol most Te vagy. Egy alapvető különbséggel: soha nem hagytam magam megalázni!Minden nőben kell, hogy legyen büszkeség! Nem vagyunk egyformák, de én az első konfliktusnál,-miután kimutatta a foga fehérjét, azonnal úti lapút kötöttem volna a talpára..Egy olyan szerelem, amit csak az érzelem nélküli , testi kapcsolat irányit, az nem vezet sehova.
Elnézést, hogy kicsit hosszan irtam, de nagyon átéreztem a helyzeted, a megbántottságod és biztos vagyok benne,-az irásod is tanúsitja-levontad a konzekvenciát.Szivből kivánom Neked, találd meg a hozzád méltó társat! :)
Puszi: Ilona
Őszintén, te olyan jó vagy hozzám! Kevés ember van ilyen sajnos, aki önzetlenül, minden hátsó szándék és gondolat nélkül megpróbál vigasztalni, tanácsot adni, akár a saját példáján keresztül.
Sajnos igazad van. Tehettem volna ellene már az elején. Mélyen bennem van valami, ami megakadályozza, hogy a büszkeségem győzzön. Talán a múltból hozott kudarcaim faragtak mindig egy keveset le ebből, ami tartást biztosított volna olyan helyzetekben is, amiben sajnos részem volt. Nem azt kellett volna tennem, hogy lesüllyedek arra a szintre, amin ő volt. A megalázottság érzése inkább valami mást, a tehetetlenséget, a nem beletörődést hozta nálam a felszínre, hogy majd "Én" megmutatom, velem ezt nem lehet megtenni... Most már késő!
Azt tudom csak mondani a saját káromon okulva soha, senki ne ismerjen meg ilyen típusú embert! Vagy ha teheti, nagy ívben kerülje el!
Köszönöm a kommentet!
Puszi,
Éva
Amikor megözvegyültem,nem tagadom, sokan megkörnyékeztek.Hál' Istennek a természet megajándékozott egy nagy dologgal, ami nem más, mint az emberismeret.Tisztában voltam a helyzetemmel. Tudtam, hogy többet nem fogok találkozni olyan emberrel, mint a férjem volt..Mert vannak egyszeri és megismételhetetlen helyzetek. Mikor magamra maradtam, nagyon magányosnak éreztem magam, de az előbbiek tudatában soha nem azt néztem, ha valaki közeledett,hogy bármiben is hasonlit-e a férjemhez. Viszont alapvető elvárásaim voltak, főként emberileg.Mert mindenem megvolt, ezért én társat kerestem úgy, hogy önmagamat ne kelljen feladnom. Most nem részletezem, hogy miért, de nem találtam és végül odajutottam, ahol most Te vagy. Egy alapvető különbséggel: soha nem hagytam magam megalázni!Minden nőben kell, hogy legyen büszkeség! Nem vagyunk egyformák, de én az első konfliktusnál,-miután kimutatta a foga fehérjét, azonnal úti lapút kötöttem volna a talpára..Egy olyan szerelem, amit csak az érzelem nélküli , testi kapcsolat irányit, az nem vezet sehova.
Elnézést, hogy kicsit hosszan irtam, de nagyon átéreztem a helyzeted, a megbántottságod és biztos vagyok benne,-az irásod is tanúsitja-levontad a konzekvenciát.Szivből kivánom Neked, találd meg a hozzád méltó társat! :)
Puszi: Ilona