Élet a panelházban

Látogatók száma: 45

3. rész: Dadus voltam egy napig

Úgy ébredtem fel, hogy kimegyek a piacra, friss sóskát venni, mert annyira megkívántam, mint amikor az első gyermeket vártam és szegény férjemet a világba kergettem, hogy a föld alól is szerezzen nekem egy főzet sóskát. Felneveltünk három gyereket, mindegyikből rendes ember lett. Szegény Dezsőkém képtelen volt szigorú lenni velük, ezért nekem kellett a mumus szerepét játszani, érdekes módon, mégis az ő nevelési módszere bizonyult a hatékonyabbnak. Sohasem szidta őket, még csak meg sem dorgálta egyiket sem. Ha nagy disznóságot csináltak, csak megjegyezte, hogy igen szomorú, amiért gyermekei képtelen megugrani az elvárt szintet, nyilvánvalóan benne van a hiba, mert mindent megtettek, hogy például jelen legyen a bizonyítványuk, csakhogy a képességeikkel van a baj, arról meg nem tehetnek, de semmi baj, nem kell mindenkinek egyetemet végezni, nem szégyen a munka, a téeszben mindig szükség van jó kapás munkásokra. Jobban elszégyellték magukat a fiúk, mint amikor perlekedtem velük, mert pontosan tudták, hogy haragom szalmaláng, aminek nagyobb a füstje, mint a lángja.
Abból persze, Dezsőkém sem engedett egy jottányit sem, hogy megtanulják, amit a férfiaknak tudniuk kell, a csaptelep szerelésétől kezdve a szekrények megreparálásáig, a konyha kifestésétől a burkolat cseréig terjedő munkálatokat, ám sem a fűtési rendszerhez, sem az elektromos hálózathoz nem nyúlhattak. Mellékesen megtanulták azt is, hogy minden munkát meg lehet tanulni, csak kitartás kérdése, és nem akárhogyan, csak jól lehet, illetve szabad csinálni, mert egyébként felesleges a rászánt idő és munka.
Az unokákkal más volt a helyzet, őket csak kényeztettük, neveljék a szüleik, pusztán annyit közöltünk velük, hogy nálunk a mi szabályainkhoz kell alkalmazkodniuk, ha tetszik nekik, ha nem. Nálam megették a tökfőzeléket is, amivel odahaza a tányérjukat sem piszkították be, és nem kellett segíteni a nagypapának, ha bütykölt valamit, de ha önként jelentkeztek hátramozdító segéderőnek, akkor bizony nem volt mese, míg elkészült a munka, addig kellett szorgoskodniuk. Nem értették a menyeim, hogy nálunk miért oly aktívak a gyerekek, amikor pedig otthon még a szemetet sem viszik le a kukába. Majd megértik, mire ők is nagyszülők lesznek.
A negyedik emeleten lakott a Mészáros család, a szobafestő apa, a gyesen lévő anyuka és a két kisfiuk. A magas fiatalembert mindössze annyit láttam, mint a fehér hollót, mert reggel hatkor elment dolgozni és nyolc óránál korábban ritkán ért haza. Lucácskát, a feleségét, azonban szinte naponta láttam, amikor a kisebbik gyerekét a kocsiban tolva, a nagyobbik fiát vitte az óvodába, majd délután mentek érte és betértek egy fél órára a játszótérre is.
Csinos asszonyka volt Lucácska, úgy öltözködött, mint egy manöken. Szerette a finom, márkás ruhaneműket és cipőket, s mentségére szolgáljon, a fiai öltöztetésére is gondja volt. Időnként beszélgettünk, a gyerekekről, az időjárásáról és hasonlóan komoly és fontos témákról, mígnem egy meleg júniusi napon úgy ment el mellettem a parkban, kisebbik fiát kézen fogva vezetve, hogy észre sem vett, annyira elgondolkozott. Utána eredtem, megszólítottam, és miközben kisfia a játszótéri homokozóban dagonyázott, leültünk a padra és kiöntötte a lelkét.
- Annuska néni, én ezt nem bírom tovább! Elválok Banditól, mert soha sincs itthon, állandóan dolgozik, lassan úgy érzem magam, mintha egyedülálló anya lennék, mert arra sincs ideje, hogy megcsinálja a csöpögő csapot. Tegnap este éjfélig veszekedtünk, egyszerűen nem érti, hogy mi a bajom. Szerinte hisztis vagyok, menjek vissza dolgozni, akkor majd nem lesz időm hülyeségeken törni a fejem. Meggyanúsítottam, hogy van valakije.
Lucácska arca piroslott az indulattól, egészen eltorzultak a vonásai, összeszűkült a szeme, s nekem nevethetnékem támadt, mert ez az egész csak gyérebb minőségű petárdákból összeállított görögtűz volt, és amikor kicsordult a könnye, kénytelen voltam előkapni a zsebkendőmet és orrfújást imitálni, nehogy észrevegye vigyorgásomat, melyet aztán ráfogtam arra, hogy Dodóka a műanyag kislapáttal nem a vederbe, hanem a feje tetejére lapátolta a homokot és nagyot kacagott hozzá.
- Hagyja, Lucácska, otthon úgyis az lesz az első dolga, hogy megfürdeti. Hanem milyen szép a ruhája! Még nem is láttam magán.
- Ja, igen, tegnap vettem! Tessék nézni, kaptam hozzá egy szandált is.
- Igen? És kitől?
- Nem értem, hogyhogy kitől? Én vettem, mert megy a ruhához. Dodónak is vettem egy új szandált, Szilárdkának meg két pólót, mert úgy nő, mint a gomba.
- És mennyit költött, aranyom, ha megkérdezhetem?
- Tessék várni, a ruha tizenhatezer, a szandálom kilencezer, a Dodóé tizenkétezer, a két póló négyezer, az kb összesen negyvenezer forint.
- Az szép, Lucácska. Milyen jó, hogy megteheti! Nekem száztízezer a nyugdíjam, és míg szegény Dezsőkémmel ketten voltunk, addig jobban telt mindenre, mert az ő nyugdíja kétszázezer forint volt. Tudja, aranyom, három gyereket felneveltünk, mindketten dolgoztunk, és Dezsőkém maszekolt is, hogy legyen mindenre pénzünk. Persze, nekem ott volt a háztartás, meg három fiú, nem unatkoztam. Beosztottuk a pénzt, hogy ne kelljen Dezsőkémnek minden áldott hétvégén dolgozni, legyen ideje pihenni, meg a gyerekek is igényelték az apjuk társaságát. Elárulom magácskának, hogy időnként rábíztuk a fiúkat a barátnőmre, mi meg a papával elmentünk kettesben kikapcsolódni, még akkor is, ha csak egy napra. Ha maguk is elmennének, én szívesen vigyáznék a gyerekekre! No, akkor elindulok az utamra, megyek a piacra sóskát venni! Viszontlátásra, aranyom!
Elképedt a fiatalasszony, láthatóan nem erre a hegyi beszédre számított, hanem éppen ellenkezőleg, asszonyi szolidaritást várt tőlem. Nem panaszkodhatott, mert megkapta, ha nem úgy, ahogyan arra számított.
Eltelt egy hét, talán kettő is, rest már a fejem, nem emlékszem pontosan, amikor este becsöngetett hozzám Bandi:
- Kézcsók, Annuska néni! Azt mondta a nejem, hogy egy napra elvállalná a fiúkat. Nem lennék hálátlan, ha szombat reggel hétkor áthozhatnánk őket és este hatkor jönnénk értük. Megoldható, Annuska néni?
Így lettem egy napra dadus. Szaladni nem tudok, a derekam sem hajlik úgy, mint húsz évvel ezelőtt tette, odakinn egyébként is harmincöt fokos meleg volt, ezért egész nap a lakásban maradtunk. Rajzoltunk, kártyavárat építettünk, sütemény sütöttünk, mesét olvastunk, ebéd után sziesztáztunk, melynek eredményeként Dodóka közölte a szüleivel, hogy nálam marad, mire Szilárdka is csatlakozott hozzá, elvégre testvéri szolidaritás is van a világon, és egyébként sem akart kimaradni semmi jóból.
Összenéztek a szülők, nem gondolták volna, hogy nálam ennyire jól érzik magukat a gyerekek, de ha már így van, akkor legyen, még másnap is kimaradnak, ha beleegyezem.
- Szívesen vállalnám, aranyoskáim, csakhogy holnapra programom van, értem jön az unokám, és csak este hoz haza.
Azt mégsem mondhattam, hogy sajog a derekam, és nagyon elfáradtam. Elszoktam már a pesztrálkodástól, de máskor is elvállam a fiúkat, mert olyan aranyosak.

A cikket írta: Yolla

támogatóink