Filléres nevelés, avagy kiugrik a nyúl a bokorból...
Látogatók száma: 84
Ma egy kis egyszerű történetemet mesélem el Önöknek. Hogy hogyan neveltek bennünket "akkoriban"? Bizonyossággal máshogy, mint a maiakat...
Ültünk a kocsmában, és hallgattam a barátom filozofálgatását...
- Tanár úr, nem értem a mai fiatalokat. Amikor én voltam fiatal, apám már azért is lekevert nékem egy maflást, ha csak megérezte rajtam a cigaretta szagot. Hiába mondtam az öregemnek, hogy én csak... Jó volt, ha a "csak"-ig eljutottam.
- Azok voltak a szép idők barátom...
- Ezek a maiak már teljességgel nevelhetetlenek...
- Mi sem voltunk mindig szentek, kedves Tyson - mondtam mosolyogva -, mi sem. És közben felhajtottam az elém tolt felest.
- Ugyan már, maga biztos mindig jófiú volt... ki nem nézném magából.
A világégés egy kis falu melletti tanyán ért bennünket. Ott vészeltük át a II. világháborút édesanyánkkal és testvéreimmel. Édesapánk, aki a fronton harcolt, a háború végeztével valahol Oroszországban hadifogolyként szenvedte annak elvesztését. Hirt talán soha nem is kaptunk róla; azt sem tudtuk él-e vagy hal-e. Így aztán, a családunk egyetlen keresővel nehezen éldegélt. Akkoriban minden kis pénzre szükségünk volt.
Amikor elkezdődött a háború utáni munka, előbb irtózatos nagy nyomor, infláció tette élhetetlenné az országot. Szerencsére anyám cselédként kapott munkát egy tanyán. Így tudtuk valahogy átvészelni a legnehezebb időszakot; ha más nem is, de legalább az ennivalónk megvolt.
Amikor stabilizálódott a helyzet, akkor egy rokonunkhoz költöztünk a közeli városba. Anyánk a helyi téglagyárban helyezkedett el. Úgy 1947-et vagy 48-at írhattunk már - nem emlékszem pontosan -, anya büszkén mutatta a kis fizetését, amit az új forintban kapott. Nem volt sok, de ő nagyon büszke volt rá, kis nyomorral egy hónapig megéltünk belőle. Sőt, pár fillért, mi gyerekek is kaptunk mutatóban.
- Ti mit csináltok itt? - kérdeztem az utcán játszó gyerekektől.
- Fillérezünk - vetették oda páran felém.
Nem tudtam mit jelent, de leálltam nézni őket. Nálam fiatalabb és velem egykorú gyerek is voltak köztük, de mindegyik hasonló lelkesedéssel dobálta a filléreit a fal tövére. Hangos kiabálással drukkoltak a pénzek behajigálása közben, és még nagyobb kitörő lelkesedés fogadott egy-egy győztes dobást.
Lassan megértettem, hogy is játsszanak. A kezükben lévő filléreket minél közelebb kellett hajítani a falhoz. Akié a legközelebb volt az összes játékos dobása után, az vitte a többiek bent lévő kis vagyonát. Ha valaki eltalált egy bedobott fémpénzt, akkor az azt, és a sajátját kivehette, és újra kísérletezhetett. Ennyi volt az összes szabály.
- Beszállhatok? - kérdeztem.
- Dobjál! - lökött előre egy kéz. Te jössz!
Kicsit kotorásztam a zsebemben. Egy rövid pillanatra átfutott rajtam, hogy ezt a pár fillért én nem eljátszásra kaptam, de rám telepedett a játékos énem.
- Dobsz vagy mész? Nincs pénzed? - kérdezte egy hang.
- Rendben.
És az első dobásom egyből eltalálta a legelöl álló kétfillérest. Kivettem, és ismét hajítottam egyet; de ez már nem volt olyan jó, valahol nagyon messze került a faltól. Pár kör után azonban belejöttem, egyre közelebb és közelebb kerültem a győzelemhez. Néhány további kört követően hárommal több kétfilléresem volt, mint a kezdésnél; és egy pár órányi játék végén már négy forintnyi duzzadt a zsebemben.
- Mennem kell - mondtam az egyik nyerésem után.
Láttam, pár vesztésben lévőnek nem tetszett, hogy távozni akarok.
- Máris? - kérdezte valamelyik morcosan.
- Igen, vár anyám... - felálltam, kihúzva magam, és elindultam haza.
Ahogy haza értem, örömmel szaladtam be anyámhoz.
- Anya nézd, mennyi forint! - kiáltottam örömmel, és mutattam a tenyeremben lévő sok-sok fillért.
- Ez honnan van édes fiam? Loptad? - kérdezte anyám idegesen.
- Anyaaa - mondtam mosolyogva -, nyertem.
- Hogyan? - emelte fel még jobban a hangját.
- Filléreztem... - húztam össze magam, érezve hogy nyereményemnek nem osztatlan a sikere a családban. Alig, hogy kimondtam, akkora pofont kaptam, hogy az összes nyereményem megtanult repülni, kiszóródott a kezemből.
- Anyám jó tanító volt Tyson. Egy pofonnal tisztességes embert nevelt belőlem...
A cikket írta: bokorur
Hozzászólások
időrendi sorrend
Nem fal fel...tudni kell bánni velük. Pszichológia, emberismeret. Az a baj, hogy mindenki így gondolja. Legyünk brutálisak, mert a másik is az. Az én elvem pont az ellentéte.
Tudja, akkortájt ez volt a pszichológia helyett. Természetesen, ma már máshogy lát az ember sok dolgot.
Bokor
Tisztelt Mindenható!
Ezzel csak egy baj van. Előbb-utóbb az ilyen embereket "felfalja" (vagy elvei feladására készteti) a társadalom erőszakosabb része. Kedves Mindenható, Istenre esküszöm, hogy én drukkolok Önöknek a legjobban!
Bokor
Tisztelt Bokor Úr!
Nálunk már több generáció óta nincs pofon, sem egyéb drasztikus nevelési eszköz, mégis mindenki normális! Az elharapódzó brutalitás sokszor a szigorú nevelésnek köszönhető. Engem is megvertek, én is ütök...nem tartom jónak. Persze kinek a pap, kinek a papné.
Ezzel csak egy baj van. Előbb-utóbb az ilyen embereket "felfalja" (vagy elvei feladására készteti) a társadalom erőszakosabb része. Kedves Mindenható, Istenre esküszöm, hogy én drukkolok Önöknek a legjobban!
Bokor
Lehet, hogy a jó erkölcs és a tisztesség csak az etikátlan pofonok után születik? Nem tudom, de az biztos, hogy elődeinkben több volt a becsület, és minden egyéb érték is, ami most kissé hiányosnak tűnik a társadalmunk tagjaiban. A történetét nagyra értékelem.
Üdv.
Zs.
Köszönöm, hogy értékelt. Sajnos pofonok (=útirányszabások) nélkül egy elkorcsosulás irányába haladó világszellemet engedünk ki a palackból (a lentebb említett történelmi példa - Róma bukása -, de sorolhatnánk még párat a múltból, igazolja eme állításomat). Nem mindenki Mindenható... sajnos!
Bokor
Tisztelt Mindenható!
Nem a pofon a lényeg, a nevelési elvek (amik Önnél nyilván megvannak, ha úgy érzi, jól nevelte a gyermekét), amik amikor túl rugalmasak, akkor azok az azt követő pár generáción csapódnak le. (A következő csak picit rosszabb, az azt követő még egy picit... lásd a hedonista Római Birodalom bukását.) Ne az egyén szintjén nézze a mondanivalót!
Bokor
Nálunk már több generáció óta nincs pofon, sem egyéb drasztikus nevelési eszköz, mégis mindenki normális! Az elharapódzó brutalitás sokszor a szigorú nevelésnek köszönhető. Engem is megvertek, én is ütök...nem tartom jónak. Persze kinek a pap, kinek a papné.
Üdv.
Zs.
Úgy látom a hsz-ekből rossz anya vagyok. Soha nem adtam pofont a gyerekeimnek, mert én sem kaptam soha. Becsületesek, tisztességesek, nagyon jó a kapcsolatunk. Pofonok nélkül. Mindig leültünk és megbeszéltük. Nekem bevált.
Nem a pofon a lényeg, a nevelési elvek (amik Önnél nyilván megvannak, ha úgy érzi, jól nevelte a gyermekét), amik amikor túl rugalmasak, akkor azok az azt követő pár generáción csapódnak le. (A következő csak picit rosszabb, az azt követő még egy picit... lásd a hedonista Római Birodalom bukását.) Ne az egyén szintjén nézze a mondanivalót!
Bokor
Kedves Bokor ÚR!
Anubissal értek egyet.
A cikk jó, és olvasmányos. Bizony egy egy jól irányított pofon elkelne, sőt!
Bennem is felelevenedett néhány emlék.
Ha arra haladunk amerre, akkor a pofonokat előbb, utóbb Mi kapjuk. És ez nem jó! Mert ha tovább megyünk, már nem áll meg a világ egy pofonnál.
Bokor
Kedves Bokor Úr!
Tanulságos emlékek ... na most megint jött egy kis asszociációm a gyerekkoromból... hm... (egyébként én ezt a játékot még Rónás kupakokkal is játszottam, az tényleg csak a győzelemre ment :)
Üdv:Ailet
Minden írás magában hordozza a saját tanulságát.
Bokor
Kedves Bokor úr!
Az édesanyja nagy tanítómester volt, Ön pedig született nagy játékos.
Köszönjük a visszaemlékezését, tanulságos volt!
Pussz, Tündér
"Carpent tua poma nepotes."
Bokor
Tisztelt Bokor Úr!
Nagyanyám mesélt ilyeneket annak idején a szüleiről. A mai gyerekekre is ráférne néha egy jól irányzott pofon, csak sajnos, némelyik anya meg sem meri tenni, mert fenn áll a veszélye, hogy visszakapja. Persze, tisztelet, a remélem, még nagy többségben lévő kivételnek, de a tendencia egyre romlik.
Üdvözlettel,
Anubis
Az életünket, gyermekünket Mi alakítjuk. Persze a külső körülmények befolyásolóak. De összességében mégis Nekünk kell irányítani, nem a gyereknek!
Bokor
Kedves Bokorur!
Szeretem az ilyen visszaemlékezős cikkeit, apámat juttatja eszembe. Kemény munkát végzett, kemény ember volt, kemény pofonokat tudott adni. Összesen kettőt kaptam (meg is örökítettem az "Apai szigor..." c. cikkemben). Biztos tanultam belőle, de nem eleget, mert megtanultam, hogyan kell kivédeni. Így a jogos pofonok elmaradtak. :-)
Puszi,
Éva
A kiskapukat mi is megtaláltuk.
Bokor
Kedves bokorur!
Bár én egy kicsit később születtem, de ami a nevelési elveket illeti, kisértetiesen hasonlít arra amiben Ön nőtt fel. Akkor borzasztónak éltem meg, ma, köszönöm!
Maresz
Visszanézve, Én büszke vagyok, hogy úgy nőttem fel, ahogy.
Bokor
Tisztelt Bokor Úr!
Köszönöm, hogy olvashattam.
Szép napot kívánva üdvözli Önt
Zita
Én köszönöm, hogy olvasott!
Bokor
Anubissal értek egyet.
A cikk jó, és olvasmányos. Bizony egy egy jól irányított pofon elkelne, sőt!
Bennem is felelevenedett néhány emlék.
Tanulságos emlékek ... na most megint jött egy kis asszociációm a gyerekkoromból... hm... (egyébként én ezt a játékot még Rónás kupakokkal is játszottam, az tényleg csak a győzelemre ment :)
Üdv:Ailet
Az édesanyja nagy tanítómester volt, Ön pedig született nagy játékos.
Köszönjük a visszaemlékezését, tanulságos volt!
Pussz, Tündér
Nagyanyám mesélt ilyeneket annak idején a szüleiről. A mai gyerekekre is ráférne néha egy jól irányzott pofon, csak sajnos, némelyik anya meg sem meri tenni, mert fenn áll a veszélye, hogy visszakapja. Persze, tisztelet, a remélem, még nagy többségben lévő kivételnek, de a tendencia egyre romlik.
Üdvözlettel,
Anubis
Szeretem az ilyen visszaemlékezős cikkeit, apámat juttatja eszembe. Kemény munkát végzett, kemény ember volt, kemény pofonokat tudott adni. Összesen kettőt kaptam (meg is örökítettem az "Apai szigor..." c. cikkemben). Biztos tanultam belőle, de nem eleget, mert megtanultam, hogyan kell kivédeni. Így a jogos pofonok elmaradtak. :-)
Puszi,
Éva