Nézz körül!
Látogatók száma: 49
Reggel négykor keltem, mert az orvos azt mondta, amikor átadta a kórházi beutalót a megyeszékhelyen lévő kórház szájsebészetére, ahová Anyukámat beutalta, engem meg kísérőnek tüntetett fel, hogy úgy készüljek, reggel ötkor itt lesznek a betegszállítók.
Akik nem tudják és még nem élvezték egyszer sem a betegszállító szolgáltatását, annak elmondom, hogy a területi és megyei kórházba, illetve szakrendelőkbe viszik a betegeket vagy hat-hét faluból, reggel hatkor indulnak, rosszul tudja az orvosunk, összeszedik az aznapi betegeket három-négy faluból, először elmennek a területi kórházba, ott leteszik azokat, akiknek oda szól a beutalójuk, felveszik az onnan a megyei kórházba tovább utaltakat, és visszafelé fordított sorrendben ugyanaz az útvonal. Tulajdonképpen egy orvos nélküli mentőszolgálat, maszek kézben, a tb fizeti.
Miután Anyukám hordágyon szállítható, gondoltam, kocsival követem a betegszállítót, de rendes volt a két fiatalember, menjek csak velük, ne fogyjon a benzin.
Még három faluból vettek fel beteget, mielőtt a területi kórház felé vettük az irányt. Tudtam, hogy azok a községek sem gazdagabbak a mi településünknél, de leesett az állam. Jó, hogy reggel hét és nyolc óra között szinte csak a diákok szaporázzák lépteiket az iskola felé, de alig láttunk néhány embert az úton, azok is közmunkások voltak, egy útjavításnál.
Hanem a mellékutcákban a házak háromnegyede lerobbant, arról tanúskodva, hogy tisztes szegény ember lakja, mert közülük jó néhányon ott a tulajdonos kezének nyoma, aki megpróbálta kijavítani, kifesteni, csakhogy szaktudás nélkül olyan lett, amilyen. Hőszigetelés gyanánt a nyitott verandákat beépítették, olyan anyagokkal, ami éppen olcsón volt kapható, vagy éppen bontottakból, és a célnak megfeleltek.
Miért nem ide járnak vendégségbe a politikusaink? Ezek rosszabb állapotúak, mint a városi panelek. Ja, persze, ezeket még politikus nem látta, azt sem tudja, hogy választóik egy része ilyen körülmények között él és lakik, ki nyugdíjból, ki segélyből, ki meg minimálbérből. Feltűnt az is, hogy a jótékony hótakaró mindenütt érintetlen, nem tapossa össze tyúk, liba, kacsa vagy pulyka, sőt, kutyát sem láttam csak két háznál. Nincs háztáji, a termény meg igen drága, s ha a gazda zsebében magányosan gubbaszt a forint, akkor nem telik sem kétlábú, sem négylábú jószág etetésére.
Utazásunkban az első hosszabb szünet a területi kórháznál volt, amikor a negyven év körüli sofőrrel loptunk magunkat öt percet a dohányzásra és közben beszélgettünk. Arról, milyen jó, hogy nem esik a hó, köd sincs, és viszonylag jól járhatók az utak, még azok is, amelyeket nem tisztítanak, mert jól letaposták már az előttünk arra járók.
A megyei kórháznál is várakoztunk, ott is megkerestük a dohányzóhelyet, míg a másik, harminc körüli fiatalember vigyázott Anyukámra, a nagy várakozásban. No, akkor kiderült, hogy a sofőrnek öt gyereke van és igen szerencsés, hogy hazahívták Pestről, mert ott dolgozott tizenöt évig, mert legalább a családdal lehet, csakhogy a fizetése nettó nyolcvanezer forint. Ezért heti négy napig reggel hattól este nyolcig, kilencig dolgozik, de a pénteki napja szabad. Akkor vásározik a barátjával, azon keres néhány forintot.
Belegondoltam, hogy egy héttagú családnak ebből a nyolcvanezerből mennyi jut rezsire, élelemre, ruházkodásra, a gyerekek taníttatására?
Nem vagyok gyáva, de nem mertem kérdezősködni.
Várakozás közben meghívtam őket egy kávéra, automatából ittuk, mert a közelben nem volt büfé.
A fiatalabbik egy könyvvel a kezében közlekedett, kiderült, hogy segédápoló és magasabb fokozatra is beiratkozott, arra tanul előre, csak akkor tud elmenni a tanfolyamra, ha kap hozzá támogatást, mert a tandíjat nem tudja kigazdálkodni, nem teszi lehetővé a családi költségvetés. Három tandíjmentes lehetőséget is felkutatott, mindegyikre jelentkezett, s abban reménykedik, valamelyik csak bejön.
Két beteg az onkológiára ment, egyiküket benntartották, másikuk pedig a kemoterápiára várt. Kevés az orvos, sok a beteg, akik reggel nyolctól várakoztak, azok kerültek sorra délután egykor. A folyosón pedig legalább ötven beteg várakozott.
Este van. Túl vagyunk az estebéden, Anyukám alszik, szegény nagyon elfáradt a hosszú úton, én meg leültem a laptop elé és közben megy a televízió. Politikusaink szépet, okosat, vagy éppen annak ellentétét mondják, mert imádnak gumicsontokon vitatkozni.
Legszívesebben beültetném őket kamaszkorú kocsimba és végigjárnám velük a mai utunkat, és felajánlanám nekik, válasszanak, melyik házban lakókkal cserélnének csupán egy hónapra? Istenuccse elintézném a háziakkal, legyenek azok fiatalok, vagy öregek, családosak vagy egyedülállók.
Nekem megérné.
A cikket írta: Yolla
Hozzászólások
időrendi sorrend
Ez a szép magyar valóság. Csak körül kell nézni, mint ahogy te is tetted utad során. Akik nem akarják ezt látni, azok nem is fogják. Várhatunk mi változásra?
Nincs más lehetőség, mint újra és újra felhívni a figyelmet, mint ahogy te is teszed. Nyitott szemmel közlekedsz, amit tapasztalsz leírod, mi meg az állapotokról, amit mi nem ismerünk ott faluhelyen ilyen módon tudomást szerzünk és ha másként nem tudunk segíteni, akkor tovább adjuk, vagy a lehetőséggel élve megosztjuk, (mint ahogy én ezt most megteszem) hátha eljut egy illetékeshez, aki majd "álmodjunk" tesz is valamit. Akkor tudnánk mégiscsak van értelme szóvá tenni ezeket a visszásságokat.
Szomorú vagy inkább szégyenkezem azok helyett, akik tehetnének ellene.
Puszillak,
Éva
Ehhez nincs mit hozzátenni..Kiszolgáltatottak vagyunk, nem csak a betegek..
A másik: az emberek, akik városokban laknak, el sem tudják képzelni, némely faluhelyen milyen körülmények között élnek..Egyszer itt kellene forgatni a VV-t..:(
Pussz. Ilona
Nyáron Mohács-Szigeten jártam, Hercegszántón és a környékén és úgy éreztem maga a pusztulás a Dunának az a fele, tíz házból egy volt lakható, komolyan szörnyű volt, mintha egy másik világba mentem volna, de legalábbis időutazás a múltba. Igen, ezt nem látják, nem mutogatják...
V.