Anyám! Add el a házat!...
Látogatók száma: 52
Lehet, hogy sokan nem érzik át ezt, de többen azon a ponton vannak, hogy nincs más megoldásuk...
Még most is, pedig ő sem fiatal már, az anyja is megette a kenyere javát, mégis arra kell ébrednie nap, mint nap, hogy a lánya már megint pöröl, szitkozódik, csapkodja az ajtót, bele-bele üt a falba, rúg is egyet-kettőt, nagyot, még jó, ha nem a lába bánja, amíg még bírja, tolerálja.
Tudja ő jól, ennek előidézője nem ő maga, hanem az a belső indíttatása, hiányérzete, hogy már megint ugyanaz a nap ismétlődik, az a semmi élete, amiben állandóan részesülnie kell. Az, hogy mindennek maga is előidézője volt egykoron, nem jut el a tudatáig, hogy sehol sem állta meg a helyét, vagy éppen nem tolerálta őt senki, még akkor sem, ha talán képtelen volt másként tenni bizonyos rá mért feladatokat, és hamar vége lett a próbálkozásainak. Belefáradt, elfásult az elutasításokba, az emberek kíméletlenségébe, nem ismerhette meg azt, hogy máshol, másként is lehetett volna... Több türelemmel, megértéssel, toleranciával elindulhatott volna az irányába, hiszen tizenhat éves kora vajon mire is tette őt képessé egy fizikai munka elvégzése során...
Az anyja pedig megmondta, ha nem szedi össze magát és nem veszi tudomásul, hogy vége a gyerekkornak, tennie kell valamit, kezdeni magával, ha már egyszer nem tanult, a munkában kell jeleskednie, megmutatni, hogy valamire képes. Nem foghatja mindig a kezét minden egyes munkahely választásakor, ha nem tud helytállni, akkor az vár rá, a teljes elszigetelődés minden- és mindenkitől.
Az anya egyedül volt. Nem hagyta akkor sem magára, ha mindenütt kitelt a becsülete. Megpróbálta nem egyszer helyi szinten kezelni a kérdést, beszélt a nehézségekről, hogy legyenek a munkáltatói türelemmel irányába, de az ígéreten kívül semmi más, kézzelfoghatót nem kapott.
Most is, ettől függetlenül az anyának mennie kell, hogy ellássa a rá váró teendőket. Hiszen van saját munkája, elvárás az irányába, a kötelessége elszólítja otthonról, ezért a lányát magára hagyja, mint mindig, mert nem tehet mást. Ő is másoktól függ. Vannak felettesei, főnökei, feladatai. Egy-két instrukcióval ellátja ugyan a lányát, hogy higgadjon végre le és tegyen maga körül legalább rendet, találja meg az elfoglaltságot otthon, ha nincs más lehetőség, hiszen számtalan feladat vár rá, akár egy egész napra való dolga is lehetne, ha nem azzal foglalkozna, hogy pöröl szinte az egész világgal.
Hányszor mondja el szinte ugyanazt és nincs semmi foganatja. Magára vessen, hányszor gondolta ezt, és mondta ki, ha mégsem tesz semmit annak érdekében, hogy az élete valamilyen irányba elmozduljon. Helyette csak annyit látott, hogy ott ül, és bambán nézi az embereket az ablakból, teszi rájuk a keresetlen megjegyzéseket, csak úgy magába. A neki szánt sors sehogy sem fért el a fejében. Lázad. A műtétje után, mintha kicserélték volna. Reménykedett. Mintha egyik napról a másikra felnőtté vált volna, az addig gyerekes viselkedése megváltozott. Az anya külön pechje volt, hogy nem a jó irányba.
Mi, vagy ki határozhatta volna meg, hogy valami egészen mást kellene kipróbálniuk. És mi lett volna az, hogy valamilyen irányba el tudjanak mozdulni, ők ketten, anya és lánya. Minden úgy maradt a régiben, ahogy az anya a legjobbnak tartotta. A lánya egy régi rossz szokásához tért vissza, amit ő maga is művelt, az idejét már rég nem számolta. A műtétje után is visszatért ehhez a rossz szokásához, pedig ebben az egyben bízott, hogy soha többé nem fog oda visszatérni. A reményt ölte meg benne. Mert éppen a szenvedése, ami ettől nem tartotta mégsem vissza..
Az anya megint tévedett. Mert lábadozó lányának első dolga az volt, amikor felhozta a szintre, végre, mert addig egy semmi, elesett, törődést igénylő ember-utánzattá silányult a harmincnégy kilójával, ez a valami, a legrosszabb volt, amihez nyúlhatott..
Hányszor tette fel magában a kérdést ettől kezdve, hogy kit sajnáljon jobban, saját magát, vagy a lányát? A kudarc, amit átélt, annak ellenére, hogy maga is rabja volt e rossz szokásának, ennek a sehová sem vezető, csak a rosszat tovább görgető valaminek, semmihez sem fogható csalódással töltötte el. Mit tegyen? Hogyan értesse meg, amúgy ezzel a törékeny emberpalántával, hogy a maga tehetetlenségét értesse meg vele, hová vezet ez az út, ha nem képes uralni a szenvedélyét... Hiábavaló volt minden próbálkozása. Elvezették odáig az anyát, hogy már nem érdekelte többé mi lesz kettejük sorsa. Majd lesz valahogy, gondolta. Nem veheti el a lányától ezt az egyetlen dolgot, ami nem alkalmas másra, mint hogy stimulálja (élénkíti, serkenti, fölajzza, növeli, ösztönözi, ösztökéli, nógatja, lelkesíti, sarkallja, készteti, ingereli, izgatja, lat stimulare '(meg)szúrja, böki, unszolja, ...ésatöbbi.) a pillanatnyi helyzetében...
A cikket írta: zsoltne.eva
Hozzászólások
fordított időrendi sorrend
Puszi
Válasz erre: Anyu
Évám,ha tudnád,mennyire értem amiről írsz!Sajna van egy határ a gyerekeinkkel kapcsolatban,amikor többet már képtelenek vagyunk tenni,neki/nekik kellene tenni önmagukért és ha nem teszik,az már nem lehet a mi felelősségünk.
Puszi
A gyermekek a szülők tükörképei. A saját hibáinkat látjuk rajtuk viszont. Azt hiszem egyetlen dolgot tehetünk, mi magunk változunk, utat, újat, példát mutatva, hiszen ha semmi sem változik, akkor mitől lenne jobb bármi is?
Pussz,
Tündér
Válasz erre: Tündér
Kedves Éva!
A gyermekek a szülők tükörképei. A saját hibáinkat látjuk rajtuk viszont. Azt hiszem egyetlen dolgot tehetünk, mi magunk változunk, utat, újat, példát mutatva, hiszen ha semmi sem változik, akkor mitől lenne jobb bármi is?
Pussz,
Tündér
Pussz,
Éva
Én mindig mondom, hogy mindenkinek meg kell hagyni a térdre esés érzését. Az élet megtanít mindenkinek mindent, amire szüksége van. Magunkon kívül úgysem menthetünk meg senkit. Még a gyerekeinket sem. Sajnos.
PuszA
Válasz erre: zsoltne.eva
Tudom, hogy érted, ha nem is írok le mindent. Felelősség, az van az irányába, több is mint kellene... Ha szóvá teszem, hogy valami nagyon nem tetszik persze, hogy nem tetszik a másiknak. Nekem sem. Szembeszáll. Mégis mit gondolsz ki húzza a rövidebbet? Egyelőre én, mert tudom hol a határ. Felelősséggel tartozom irányába egy életen át! De ez valahol nem fair. Néha fellázadok, néha úgy érzem nem bírom tovább.. Annak azért egyszer véget kell vetni, hogy mindig csak követelni, nem tenni semmit érte... ez így nem járja.
Pusz.
Válasz erre: Ailet
Kedves Éva!
Én mindig mondom, hogy mindenkinek meg kell hagyni a térdre esés érzését. Az élet megtanít mindenkinek mindent, amire szüksége van. Magunkon kívül úgysem menthetünk meg senkit. Még a gyerekeinket sem. Sajnos.
PuszA
Teljesen egyetértek.Meg kell engedni a "megszenvedést" a maga kárán való tanulást.A gyerekeink helyett mi nem élhetjük az életet.Nekik is át kell menni sok megtapasztaláson és benne van a hasraesés is.Mutathatunk utat,segíthetünk felállni.Ez a mi feladatunk.
Puszi
Az embert az élete során rengeteg csapás éri.De valahogy mindig akad egy szalmaszál, amibe bele lehet kapaszkodni. Majdnem mindig..Mert van egy olyan állapot,amikor nincs szalmaszál, ez a tehetetleség.Az, aki nem élt át hasonlót, nem hiszem, hogy teljesen képes átérezni, miről van szó. Őszintén szólva nem is tudnék mit tanácsolni, ennyi évvel a hátam mögött sem. Talán egy szakembernek kellene a segítsége, aki rávezetné a "gyereket" a felelősségtudatra önmaga és az anyja iránt...
Puszi, Ilona
Válasz erre: Ilona
Kedves Évi!
Az embert az élete során rengeteg csapás éri.De valahogy mindig akad egy szalmaszál, amibe bele lehet kapaszkodni. Majdnem mindig..Mert van egy olyan állapot,amikor nincs szalmaszál, ez a tehetetleség.Az, aki nem élt át hasonlót, nem hiszem, hogy teljesen képes átérezni, miről van szó. Őszintén szólva nem is tudnék mit tanácsolni, ennyi évvel a hátam mögött sem. Talán egy szakembernek kellene a segítsége, aki rávezetné a "gyereket" a felelősségtudatra önmaga és az anyja iránt...
Puszi, Ilona
Igen, a legrosszabb a tehetetlenség. Természetes, hogy az együttlét, az összezártság ebben a korban már bizonyos feltételekkel lenne elfogadható, és ha azokat nem tudjuk megteremteni, az már baj. Ez egy olyan "állapot", ami végigkísér az élet bizonyos szakaszain. Nincs se vége, se hossza..., se semmi megoldás. Egy idő után úgy érzed, belekényszerültél ebbe a helyzetbe, nem egy önként vállalt... és ahogy idősödsz egyre terhesebb. Nem véletlen, hogy a fiatalok nem akarnak az idősebb generációval egy fedél alatt élni, vagy fordítva...
A megoldás egy külső segítség lenne, de a mai világban, amikor öt perc sem jut egy betegre, ezzel sem tudsz élni...
Köszönöm a véleményed!
Pussz,
Éva