At éneklő asszony - III.

Látogatók száma: 15

Egy történet a szeretetről és a gondoskodásról.

Érdeklődtem az új lakó iránt. A nagyapám csak legyintett.
- Az az asszony egyfolytában énekel, és csak énekel! Azt azért be kell vallanom, hogy nagyon szép a hangja, mint amilyen neked volt, drága Rózám? - simogatta meg eközben nagymamám kézfejét.
- Tényleg, mi lehet vele? - tűnődött el a nagyanyám. - Már vagy két napja, hogy a kéménye sem füstölög.
- Róza, igazad van, pedig nagy a zimankó! - mondta jelentőségteljesen a nagyapám. Menjünk át, látogassuk meg! - javasolta végül.
Jó melegen felöltöztünk, s elindultunk. Csípős szél fújt, lassan haladtunk a meredek úton.
Nagyapám kinyitott a kaput, s már a bejárati ajtón kopogott.
- Hilda asszony, bent van? Róza van itt velem és az unokánk. Bemehetünk? - kérdezte.
Azonban nem érkezett válasz. Ekkor nagyanyám elkezdett énekelni. Ugyanazt a dalt, amely már nyár óta motoszkált a fülemben. Kis idő múlva a szobából is énekszó hallatszott ki, de nagyon gyengén, halkan.
Beléptünk az egyik szobába. Sötét volt. Nagyapám elővett egy zseblámpát, s mentünk a hang felé.
Hilda asszony nyakig betakarva feküdt az ágyában a vastag dunyhák alatt. Megvilágított arca sápadt volt, hunyorított a lámpa fényében.
- Kis unokám, hozz be gyorsan gyújtóst, meleget kell varázsolnunk - szólt a nagyapám. Merre találjuk a gyertyákat? - kérdezte Hilda asszonyt.
- A konyhában, a kredencen - hangzott a halk válasz.
A kályhában rövid idő múlva vörösen lángolt a tűz, pattogott a parázs. A szobát kellemes meleg járta át. A nagymamám teát készített. Csak úgy üresen ittuk, miközben az asszonyok egymás szavába vágva meséltek, majd együtt énekeltek. Mikor Hilda meg szerette volna köszönni a segítséget, nagyapám gyengéden letorkolta:
- Ha hálálkodni akar, akkor azonnal elmegyünk, és vissza sem jövünk!
- Csak gyógyulj meg mihamarabb, Hilda, most az a legfontosabb! - vette át a szót a nagyanyám.
Hilda meggyógyult.
Pár nap múlva megérkezett a karácsony. A szüleim is megérkeztek. Nagyszüleim meghívták Hildát, hogy töltse velünk ezt az ünnepet. Eleinte szabadkozott, hogy nincs semmije, ajándékot sem tud készíteni, de a nagymamám valamit a fülébe súgott, mire Hilda elfogadta a meghívást.
Az ünnepi vacsora után körül ültük a kemencét, s gyertyafény mellett énekeltünk. A szomszédok is csodájára jártak, csak úgy csilingelt az egész ház.
Amikor vége lett az ünnepnek, mi, gyerekek felváltva vágtuk Hilda asszonynál a fát. Megelevenedett az idegen asszony háza.
Mire kitavaszodott, Hilda is megerősödött. Újra az erdőt járta, rőzsét gyűjtögetett a következő télre.
Egy esős nyári nap azonban a kis kocsija nélkül indult el. Csak azért emlékszem arra a napra, mert ugyanazt a dalt énekelte, amikor megérkezett a falunkba. Ám aznap az arca sokkal szomorúbb volt, ráncai is mélyebbek lettek. Lassan, nagyon lassan haladt az erdő felé.
Akkor láttam utoljára.
Kerestük-kutattuk, de mindörökre elment. Késő ősszel többen összeálltunk és egy egész rakás fát vágtunk fel neki télire.
Soha sem tért vissza.
Ki tudja hová, azonban a tőle, ajándékba kapott dalaival velünk élt tovább.