Kokárdát hajlítok

Látogatók száma: 45

Tavaszunk legnagyobb ünnepét köszöntöm én is.

Még néhány nap és itt van állandó hitként bevésődött, ritmikusan ismétlődő ünnepünk. Talán magyarságunk legnagyobb ünnepe. Erdélyben, s nekem legalábbis az. A 48-as szabdságharc – mindenkori imám.
Március idusának közeledte minden évben megpezsdít bennem valamit. Függetlenül attól, hogy milyen ruhába öltözködik a tavasz, virágos-e, napfényes, vagy borús, itt benn a szívekben, a szívemben bizseregni kezd tizenötödike éledő szelleme.
Régen, még csak eldugott fehér lapra festett zöld és piros vonalak karcolták belém áhítatát, rejtett zugokban félve őrzött remények ébredtek, hogy egyszer, talán…
Lám, mára már elővettem érzéseimet, leporoltam, nem kell féltenem őket, fennen mondhatom a magyar imát. Együtt a nagy dalnokkal, ama Múzeum lépcsőire képzelem magam, s ott mi zenghetne más, mint a nemzet indulója, a vérpezsdítő, melynek hallatán ma is hideg poroszkál végig a hátamon. A dal, melytől akaratlanul is ökölbe szorul a kéz a „tavaszi ifjak” emlékére. A dal, melynek hallatán közelebb húzódunk egymáshoz, mind, kiben magyar szív dobban, ilyenkor, mintha még jobban összetartoznánk.
Jó, hogy ma nem kell lecsapnia az ökölnek. Ne is legyen erre soha többé szükség. Ezután is élhessem úgy meg ezt a napot, mint most, ahogy érzem: emelt fővel, szikrázó napfényben, mely hőseink szobrairól lecsorog. Emelt tekintetemmel mossam tisztára bronztestüket azoknak, kik belém oltották e nap szellemét.
Mostantól megőrzöm én ezt.
Nem melldöngetős magyarkodással!
Nem!
Ma már tudom, hogy akkor is, amikor nem gyönyörködhettem a széltől ringatott árbocon lobogó trikolór színeiben. Amikor sötét osztálysarokba húzódva csak halkan mondtam a verset, figyelve, hogy ki les rám. Akkor is magyar voltam.
Magyar vagyok!
Magyar leszek!
Ezúton, itt és most megtagadom a „szórványmagyar” jelzőt. Legyen ha akar szórványságában szétszórt más. Nem én! Én igenis ahhoz a sereghez tartozom, mely egy erdőként áll, századok, történelmi viharai elébe. A három színt, mi erőt, hűséget és reményt sugall egy pántlika gyanánt kötöm büszke nemzetem derekára.
S egy kis végéből, ha marad még, hajlítok egy kokárdát magamnak.

A cikket írta: Gyuri

Hozzászólások

Megjegyzés:

időrendi sorrend

 

Kedves Gyuri!
Tudom, hogy ti ott Erdély-országban valóban így is gondoljátok. Nagyszerű érzéseket tolmácsolsz az ünnepre.
Ezért aztán simán elmegyek amellett, hogy a cikk túlságosan is dagályosra sikeredett. De nyilvánvaló számomra, hogy általad- az ismert okok miatt -kevéssé használhatott irodalmi nyelvezet hiánya okozza.
Tamás

 

Kedves Gyuri!

Gratulálok az írásodhoz! Isten hozott köztünk!

Üdv.:

Ada

zsoltne.eva

Nekem is nagyon tetszik az írásod, igazi érzésekkel fejezed ki magad. Mi mind ezt érezzük, csak ki elmélyültebben, ki felületesebben.
Akit nem rendít meg az akkori ifjúság harciassága, az nem is magyar. De ma már nem viszek semmit sem túlzásba, általában, ami ünneppel függ össze.
A Nemzeti dal szövegét soha nem lehet elfelejteni, a nap minden órájában eszembe juthat belőle egy strófa. Én is büszke vagyok arra, hogy magyarnak születtem. Nem egy nap, minden nap!
A magyar dolgos nép, és én munkával ünnepelem március 15-ét. És emlékezem a régi ünnepekre.

Pussz,
Éva

Divi Éva

Tetszett a kinyilatkoztatásod. Iskolás éveimben még színpadon is szavaltam a Nemzeti dalt. Régen volt, de emlékeimben benne él ma is. A kokárdát kitűzöm magam is, mert egyet értek annak a kornak a szellemiségével, s mert magyar vagyok, mezítlábas, büszke. Üdv Éva.