Az elixír

Látogatók száma: 20

"A nyárfák árnyékában"-című novállás kötetem egyik darabja az itt olvasható kis történet!

Gyermekkorom legszebb éveit, édesanyám szülőfalujában töltöttem el. Ez a kis Berettyó melletti falu adta nekem a legtöbbet, amit gyerek kaphat.
Sosem felejtem el az embereket, akik kora hajnalban a házunk előtt énekelve mentek ki a határba dolgozni, és késő este ugyanígy jöttek hazafelé. Nem feledem a sülő kenyér illatát sem, amihez fogható nincs a világon, és nem feledem el azt a kis tavacskát sem, ahol oly jókat fürdőztünk nyáron, s ahol még jobbakat fakutyáztunk télen.
De az érdekes dolgok sem maradtak ki életemből, mert az ott élő falusi emberek akkor- és talán még most is – egészen másként éltek, mint a városiak. Mindenre volt egy jól bevált megoldásuk, egy „nagymamaféle” gyógymódjuk, egy jól bevált receptjük. Minden kis faluban volt legalább egy olyan asszony, aki ezeket a bölcsességeket ápolta, és átadta az ifjaknak. Akire mindig lehetett számítani. Ebben a faluban, az én nagymamám volt, azaz asszony. Sokszor nála töltöttem az időmet, és néztem, ahogy tésztát gyűr görcsös ujjaival, vagy ahogy kenyeret dagaszt fáradhatatlanúl. Sosem értettem, hogy bír egész nap dolgozni, olyan fáradhatatlannak tűnt. Aztán egy tavaszi reggelen megtudtam mi a titka.
Az ebédhez készítette a végtelenhosszú metéltet, és én az asztal mellett egy kisszéken álltam, hogy jól lássam, mit csinál. Alig lehettem több hat évesnél, szükségem volt a kis hokedlire ahhoz, hogy tudjam követni az eseményeket.
Szóval a mama készítette a metéltet, és közben mesélt, én meg csak ámultam, hogy miként lesz a nagy tészta - gombócból vékonyka szálacskák. Épp meg akartam kérdezni, hogy miként lehetséges az, hogy nem szakad el a tészta, mikor kivágódott az ajtó, és egy nő esett be rajta. Rémült volt a tekintete, kapkodva szedte a levegőt, megszólalni se tudott. Mama kötényébe törölte lisztes kezét, odament a nőhöz, leültette és nyugodt hangon szólt hozzá:
- Jól van Julis, most nyugoggyá meg, és mond el mi a gond! – Julis kicsit lejjebb csavarta a lihegés-számot, és végre megszólalt. Olyan volt a hangja, mint mikor a zsebrádióból kezd kifogyni az elem. Réveteg, távoli.
- Jaj Éva! Nagy baj ván! Az én Józsim hazafelé gyövet a rétrű, megbotlott, oszt belesett egy kaszába. Csúnyán felhasította a bőrit, csak úgy dűt a vére!
Mama megrázta a fejét:
- Már megint vedelt az urad, Julis!
- Segítenél Mama? Hozz valamelyik csodaszeredbű, kérlek! – esdeklett. Mamát mindenki Mamának szólította, és neki aztán tényleg sok „csodaszere” volt. A kamrában tartotta őket, egy polcon. Felállt, besietett a kamrába, levette az egyik edénykét, kötszert vett magához, kendőt kötött és aztán rám nézett.
- Gyössz aranyom?
- Mehetek? – kérdeztem csillogó szemmel.
- Hát persze, de künn kell maradnod a gangon. Nem jánynak való látvány lesz a!
Leugrottam a székről, és követtem őket. Nem mentünk messze, csak egy félutcányit. Engedelmesen leültem a gangon, a Mama pedig, követte Julist be a házba, hóna alatt a titkos elixírrel. Alig ment be, már jött is ki, mögötte a ház apraja - nagyja, hálásan követték, ki kalácsot, ki csirkét nyomva Mama kezébe. Szegény azt se tudta melyiknek örüljön jobban.
Eltelt néhány nap, és találkoztunk a Julissal a tóparton. Az urával sétált, akiről nem mondta volna meg senki, hogy nemrég betegeskedett. Hacsak azt a kötést nem vesszük, ami a kezét fedte. Mamáék beszélgettek egy kicsit, én addig a kacsákban gyönyörködtem, ahogy a tó felszínén futkoztak. Egy mondatfoszlányt azonban tisztán hallottam:
…nagyon jó elixír Éva, úgy gyógyítja a sebit, hogy na, de olyan büdös! Meg úgy hasonlít valamire az szaggya! Megmondanád mibű van?
- Tudod Julis, hogy sose mondom el…- zárta le a vitát a Mama.
Elköszöntek, ők mentek föl a faluba, mi meg kifelé a rétre. Nem állhattam meg, hogy meg ne kérdezzem, úgy furdalta az oldalam a kíváncsiság:
- Mama! Megmondod nekem, hogy mivel kenyted be a Józsi karját?
- El, ha megígéred, hogy nem mondod el senkinek!
- Megígérem! – az én vajákos Mamikám megállt, huncutul rám nevetett és csak ennyit mondott:
- Disznózsírral!