Tisza parti nyár...

Kedves Anubius!

Milyen remek dolog, mikor olvasunk egy mások által leírt, átélt történést, mert eszünkbe juttat sok mindent. Bizonyára a Te drága nagyikád máskor is eszedbe jut, hiszen írod, mennyi mindent köszönsz néki.
Egy kicsit felelevenednek az emlékképek, s ez benne a csodálatos.
Remélem egykor majd - jó lenne, sokára - rólunk is majd így vélekednének az unokák. De ezért tennünk is kell....
A nagyik küldetése a szeretet, amivel átölelik óvják az unokákat.
Tudnak újra gyermekké válni, s együtt bolondozni a fiatal generációval.
Nekem most pl. az is eszembe jutott, hogy milyen csodás rongybabákat készített, pedig akkor már voltak porcelán fejű babák is. Én mégis az ő babáit szerettem, s voltak a kedvenceim. Ő tanított meg a kerti munka szeretetére, és még sorolhatnám mennyi mindenre.
További szép emlékezést!

Kedves Helena, nagyon jó cikk, picit el is érzékenyültem, a saját nagyimat juttatja eszembe, aki már öt éve nincs velünk. Bár én nem voltam a kukoricaföldön vele, mégis szinte látom magam előtt, amiről írtál. Az én nagyim is rengeteget mesélt a gyermekkoráról, amikor nem volt más választásuk, be kellett állniuk dolgozni a felnőttek mellé.
Ő is világ életében keményen dolgozott, mégis maradt ideje a családra, a kertre, pillanatok alatt sütött palacsintát, fánkot, bármit. Jókedvét sem vette el az élet nehézsége, örök optimista volt és imádta a családját. Halála nagyürességet hagyott maga mögött, azóta nincsenek igazi ünnepek, ő volt, aki összetartotta a családot.
Gratulálok a cikkedhez, még sok ilyet írj nekünk:)