Tűz és víz 13

Látogatók száma: 52

Egy ajánlat, amit szívesen elfogadna, de veszélyben érzi magát. A szívét. Ez épp elég, hogy tiltakozzon.

13 fejezet

Bár nagyon nehezen jutottak el a kikötőbe és annál is bonyolultabb volt csónakot szerezni, de viszonylag jó állapotban érkeztek el Copacabanaba. Ott azonnal felhívták a Brit nagykövetséget. Max tárgyalt velük és másnap már La Pazba repülhettek. Nem beszélgettek, mindegyikük hallgatag volt az átélt viszontagságoktól. Mélyen megrázta mindhármukat a helyzet, de Eve már csak azon merengett, hová mehetne. Sem papírjai, sem ruhái, sem semmi egyebe nem volt. Pénze is alig, az is a bankszámláján. Már a repülőn ültek London felé tartva és még mindig nem tudta merre tovább. Ezért hagyta magát sodorni, egészen a Heathrowig. Ott megállt, amikor kiléptek az előtérbe.
- Mi a baj? – fordult oda a férfi.
- Nincs miért tovább veletek mennem. – közölte a lány. Max arca megfeszült.
- Nem azt mondtad, hogy meglátogatod a dédnagyapádat?
- Lehet, de nem kötelező épp most.
- Nem, nem kötelező.
- Max, menjünk már, fáradt vagyok. Hadd menjen, ha menni akar.- mondta türelmetlenül Sylvia. De ők csak nézték egymást.
- Még beszélni akarok veled. Addig ne tűnj el, ha lehet. Azt hiszem, van mit tisztáznunk.
- Nem hiszem. – rázta meg a fejét a lány.
- Hová mész most?
- Nem tudom.
- Akkor miért nem jössz velünk?
- Kérdés ez? – a férfi arca meg sem rezdült.
- Van egy lakásom itt Londonban. Amíg nem találsz jobbat, ott lakhatsz.
- Kösz nem. – legyintett a lány és elindult kifelé.
- Nem értem miért makacskodsz. – lépett mellé a férfi. Megfogta a karját és a lányon ismét végigfutott egy érzés. Mintha ismét megrázta volna az áram. Ellépett hát a férfitől.
- Elég. Ne érj hozzám! – mondta – Egyszer és mindenkorra! – dörrent még dühösen. Nem Maxre volt mérges, inkább magára és arra, hogy nem tudja a testét kordában tartani. Minden érintésnél elárulja magát, mennyire sokat jelent neki a férfi. A kémia bizony csúfos játékot űz vele, na és a kövek. – Ha akarsz valamit, legalább tedd le a csont csecsebecsét! – szűrte ki a fogai közt. Max arca kisimult, majd elmosolyodott.
- Rendben. Holnap találkozunk.- evvel lediktálta a címet és hogy hol találja a pótkulcsot, aztán ott hagyta. Sylvia dühösnek látszott, de kissé megnyugodott mikor csatlakozott hozzá a férfi. Eve mély sóhajjal indult a taxihoz. Jobb ötlete nem volt, hát maradt Max lakása. Aztán eszébe jutott, hogy pénze nincs. Kapott ugyan tiszta ruhát, meg átmeneti papírokat, de mása nem volt. Kiállt hát az út mellé és stoppolt. Mire a címre ért, amit Max megadott, teljesen elfáradt. Felvonszolta magát a bérház második emeletére, megkereste a kulcsot és bement. A szag kissé áporodott volt, ezért rögtön ablakot nyitott. Ruháitól megszabadult és befeküdt a fürdőkádba. Oly jó volt végre nyugodtan feküdni és csak élvezni a csendet. Most visszagondolva rettentő távolinak tűnt Athén, pedig alig egy hete hagyta el Görögországot. Még a karácsony sem múlt el és mégis mintha fényévekre lenne az akkori énjétől. Már nem érdekelte Jannisz, fel se merült benne, hogy visszamenjen. Úgy döntött, lesz még ideje, hogy kigondolja merre tovább. Mindent feledve zuhant ágyba és végre kialudta magát. Mélyen, nagyon mélyen aludt és talán álmodott is, de abban a percben, hogy felriadt elfelejtett mindent. Alig tért magához, pár pillanat még kellett, hogy eljsson a tudatáig, hogy a telefon csörög.
- Igen? – szólt bele. Nem tudta, mit mondjon, hisz ez nem az ő lakása.
- Azt hittem, tényleg elszöktél.
- Nem szokásom.
- Ez nem igaz. A problémák elől csak elmenekülsz. Tudod te is.
- Max, ezért ébresztettél fel, hogy szemrehányást tegyél? – mordult a lány.
- Nem. Ha magadhoz tértél felugrom, beszédem van veled.
- Magamhoz térek egy jó kávétól.
- A konyhában találsz mindent hozzá. Én is kedvelem az espressót. – erre a lány felnevetett.
- Nocsak! Legalább ebben az egyben egyet értünk.
- Nem csak ebben, remélem.
- Akkor neked is főzök egyet. – mosolygott bele a telefonba a lány. Miután letették, Eve a konyhában feltette a kávét. A szekrényben megtalálta a férfi köntösét, és egy plédet csavarva magára kilépett a teraszra. Hűvös volt, jóval hidegebb, mint amihez hozzászokott Peruban. Huzat volt és esett az eső. Arcát az ég felé fordította. Jól esett most ez is. Lecsukta a szemét és emlékezett, arra, milyen volt régen, a szüleivel. Amikor iskolába ment és eleredt az eső. Apja jött érte délután és Eve nagyon örült, hogy nem kellett buszoznia. Beült és átölelte apja nyakát. Akkor mentek el ahhoz a bácsihoz, akitől a követ kapta.
- Evelyn, miért állsz kinn az esőn? – Max hangja visszarántotta a valóságba.
- Csak emlékezni próbálok.
- A szüleidre?
- Igen. – Eve belépett a lakásba és becsukta az ajtót. A férfire nézett. Elmosolyodott. – Milyen más vagy most! Mint egy valódi nemes! – gúnyolódott.
- Nem frakkban jöttem csak egy egyszerű öltönyben. – csóválta a fejét Max. Eve nem merte a takarót levenni magáról, pedig melege lett e percben. Nem volt nála a kő, de így is vonzódott a férfihez.
- Miről szeretnél beszélni velem? – kérdezte.
- Kávét ígértél, ha jól emlékszem.- Max a konyha felé indult és a lány leült. Nem akart abban a kis helységben kettesben lenni vele. Bele kortyolt a sajátjába. Most mit tegyen? A legjobb, ha lelép. Nem maradhat itt, mert előbb utóbb biztosan a férfi nyakába veti magát. – Nem rossz. – jött vissza Max és ő is leült.
- Hát, én így szeretem. Legalább van értelme, hogy iszom.
- Alkalom adtán majd elviszlek egy remek kávézóba. Mindennél jobbat szolgálnak fel.
- Oké, szeretem a különlegességeket. – bólintott a lány és felnézett. Talán Max csak erre várt.
- Amellett, hogy köszönettel tartozom az elmúlt néhány napban tanúsított teljesítményesért, le kell szögeznem, jó csapat vagyunk. Ha nincs más egyéb elfoglaltságod, ajánlok neked valamit.
- Tudod, hogy nincs.
- Épp ezért ajánlom. Én fele annyi élő nyelvet sem beszélek, mint te, és gyakran szükségem van egy megbízható társra. – ekkor a lány szemöldöke megemelkedett.
- Ne taktikázz! Bökd ki! Utálom a hamis kis utalásaidat! – Max elmosolyodott.
- Szóval időnként hasonló kutatásokra kell mennem, bár eddig messze ez viszi a prímet.
- Mi vagy te Indiana Jones? – gúnyolódott a lány.
- Nem. Azt hiszem már meséltem az Illuminátusokról. Nos egy hasonló szervezetnek dolgozom, akik meggyőződésük szerint a jó fiúk.
- Ez meg mit jelentsen?
- Az NSY egy részlege ez. Remélem bízhatok a titoktartásodban?
- A Scotland Yard? Na ne! Miért foglalkoznak műkincskereséssel? – lepődött meg a lány.
- Mindig foglalkoztak vele, mint minden kormány. – mondta elnézően a férfi.
- Ne haragudj, de én nem vagyok…
- Tudom, hogy nem vagy történész, de bejártad a világot és nem vagy te olyan buta, mint azt gondolod. Az egyetemet meg elvégezheted bármikor.
- Harminc éves koromba kezdjek tanulni?
- Ha már kihagytad huszonévesen, bepótolhatod most is.
- Nem akarom. – állt fel a lány.
- Nem akarsz segíteni nekem a kutatásban? – kérdezte finoman a férfi.
- Egyetemet nem akarok. Nincs türelmem hozzá. – vonult ki a konyhába a lány.
- Úgy érted, túl hosszú az a 4-5 év, mert úgysem maradsz egy országban sokáig?- jött utána a férfi.
- Max, néhány dologban igazad van belátom, de nem sok közöd van ahhoz, hová és mikor költözöm. – kávét töltött magának újra, Max pedig követte a konyhába.
- Evelyn, nem egy-két hónapra keresek társat. – erre idegesen felnevetett a lány.
- Ez még egy társkereső hirdetésben is túl giccsesen mutatna! – Max maga felé fordította. Evet most is, mintha darázs csípte volna meg, úgy rázkódott össze. – Már mondtam, hogy ne fogdoss!
- Nincs nálam a csont, és feltételezem, nálad sincs semmi. – közölte rosszallóan Max. Eve dühösen villant rá.
- Akkor túl sok az energiád! Ne rajtam gyakorold az új tudásodat!
- Nincs semmilyen új tudásom, egyszerűen csak vonzódunk egymáshoz. – mondta a férfi nyugodtan.
- Na persze! Na és mire megyünk vele? – a lány kiviharzott a nappaliba. Lekuporodott a kanapéra és lábait is maga alá húzta.
- Evelyn, úgy hiszem nem véletlenül történt mindez velünk. – jött utána a férfi. – Minden egybe vág. Te és én, mint tűz és a víz, egymás ellentétei vagyunk. Mindennek az ellentétes oldalát látjuk és ez nagyon hatékony lehetne a következő időkben. Együtt jó páros voltunk. Minden ment, mint a karikacsapás. Egyetlen dolgod van csak, hogy segíts nekem.
- Mégis hogyan?
- Nem tudom. Attól függ, mit keresünk éppen. A nyelvtudásod és az érdekes meglátásaid hasznosak.
- Na és mit kapok cserébe? – vetett véget a lány a meggyőző érveknek. Max leült és hátradőlt.
- Teljesen feleslegesen győzködlek, ugye?
- Nem. Végül is nincs hová mennem.
- Akkor meg miért vagy elutasító?
- Mert nem hiszem, hogy jó származna abból, ha te meg én együtt kutakodnánk különböző műkincsek után.
- Miért?
- Mert vonzódunk egymáshoz.
- Akkor mit tegyünk? – kérdezte a férfi talányosan.
- Tovább állok. – jelentette ki a lány.
- Meddig fogsz még menekülni? – erre a lány felpattant.
- Addig míg meg nem találom az otthonomat és azt, amiért és akiért érdemes élni! – vágta oda dühösen és a hálóba rohant. Ledobta a takarót és átöltözött, majd ismét kiment. Cipőt húzott. Max nem szólt, csak figyelte őt.
- Akkor nincs más hátra, mint az, hogy elvigyelek a dédnagyapádhoz.
- Nem akarom látni! – közölte.
- Mégis mitől félsz?
- Nem félek.
- Nincs is okod rá, hisz ő csak egy 92 éves öregember. – na erre már robbant a lány.
- Nem félek tőle, és ne forgasd ki a szavaimat! Utálom, hogy mindig csak játszadozol mindenkivel, hogy minden szavad mögött a hátsó szándékaidat kell keresnem, meg az idegesítő hallgatásodat fürkészni, vajon melyik pillanatban nyögöd ki az igazat és vajon igaz e amit végre mondtál! Nem akarok folytonos idegfeszültségben létezni miattad! Nem akarlak látni és hallani, sem tudni, hogy vagy! – kiáltotta a lány, bár közben pont az ellenkezőjét gondolta. Nagyon is akarta tudni minden egyes rezdülését és érezni minden lélegzetvételét. Max nagyon komolyan nézett rá.
- Te vagy az egyetlen, akinek soha sem hazudtam és nem is áll szándékomban. Mindent tőled kaptam, ami fontos számomra, miért bántanálak?
- Nem egy malomba őrölünk. Értsd meg, hogy gyűlölöm, ha manipulálnak! – szűrte ki a fogai közt a lány és közelebb hajolt a férfihoz. – Velem nem játszadozhatsz! Emlékezz csak! Nem győzhetsz le!
- Meggyőzni akarlak, nem legyőzni. – válaszolt a férfi csendesen, de éberen. Eve csak nézte a férfit és nagyon de nagyon vágyott az érintésére, de nem mozdult. Most az egyszer nem akart ő kezdeményezni. Megacélozta akaratát és várt. Max felemelte a kezét és megérintette az arcát. – Micsoda hihetetlen energia szorult beléd. Miből fakad ez a folyton lángoló tűz? Megégeted vele azt, aki csak hozzád ér! – mondta a férfi csendesen. – Ed bácsi végtelenül büszke lesz rád.
- Ed bácsi? Miatta teszed ezt?
- Nem. Miattad.
- Oké, elégedett lehetsz magaddal. Veled megyek. – fordult el a lány és kitárta az ajtót.
- Istenem, miért vagy képes elhitetni velem, hogy valami ádáz hazug vadállat vagyok? – sóhajtott a férfi. – Ne is válaszolj! – erre a lány felnevetett és jól esett neki. Megkönnyebbült.
- Nem vagy vadállat. A legkevésbé sem. Egy nyugodt mackó. Túl nyugodt.
- Nem vagyok nyugodt, csak úgy tűnik. Én is csak ember vagyok.
- Miért én nem?
- Te más vagy. Több mint bármelyikünk.
- Na ne! Nem vagyok albínó! Csak egy bolond lány. Nem tudom, talán Ed bácsi sem ilyennek képzelt.
- Nem értem, miért tartasz tőle. Megküzdöttél egy magas rangú rosszfiúval, de egy 92 éves öregember elé már nem mersz odaállni!
- Mert ő más. Ő …
- Túl sokat képzelsz róla.
- Milyen?
- Meglátod.
- Mesélj róla!
Nem. Neked kell véleményt formálni róla. Én már megtettem. – evvel jó időre fel is függesztettek minden beszélgetést. Autóba ültek és elindultak Cambridge-be.