Együtt írt valóság 2010, Feleségek.hu antológia
Persze a „hibás” én voltam, mert hűséges lett volna, ha felvállalom a kapcsolatot, hozzá megyek és lesz közös gyerekünk.
De ki az a hülye, aki egy ilyen megbízhatatlan sihedernek igent mond?
Hajszoltan kerestem a segítséget, elmentem egy pszichológushoz, mit tegyek? Annyit mondott, velem nincs semmi baj, a kapcsolatot vigyük olyan helyszínre, ami változatosságot ad, pld. utazzunk el. Persze, és még azt is én fizessem??
Kerülgettem a templomokat, vonzott a nyugalom, a hűs biztonság, talán ott választ, irányt kapok. Nem így lett.
Kezdjek el inni, vagy cigizni, az segítene? Kötve hiszem.
Hallottam egy hölgyről a városunkban, aki kártyából jósolt, nekem már úgyis mindegy alapon, felkerestem. Lesz, ami lesz. Sose láttuk egymást, mikor ajtót nyitott, oly mélyről, talán századokkal ez előttről ismert arc nézett vissza rám. Csak a nevemet mondtam a bemutatkozáskor, és hogy kártyázni szeretnék.
Furcsa volt az egész ház, misztikus érzések jártak át, nyomást éreztem a fejemben, és időtlenséget, állandóságot. Mintha mindig is itt szerettem volna lenni, mintha ez lenne az igazi életterem, mintha Otthon lennék.
Elkezdte elemezni a lapokat, mondanom sem kell, szinte pontosan rávilágított a gondjaimra. Mikor azt kérdezte, mire várok még, mert ez a pohár csordultig van, ebbe már nem fér több, tudtam, mire céloz. A gallyra ment kapcsolatomra.
Még jött egy kis relaxáció, ő meditációnak mondta, igazából nem tudtam ellazulni a bennem kavargó gondolatok miatt.
Hazafelé nem kellett tekernem a biciklit, szinte magától repült velem. Könnyűnek, felszabadultnak éreztem magam, a napok óta zaklató belső remegés elcsitult, elszántan haladtam a cél felé: most úgy kirúgom, hogy a lába sem éri a földet.
Nem kellett sokat magyarázkodni, ő „váratlanul” haza akart költözni az anyjához, én meg nem tartóztattam.
Azért rosszul esett a hirtelen jött magány. Hogy ilyen könnyen kilép az életemből, és haszonlesőként más nőt is számítón becsap. Mert hogy az új kapcsolata is egy nála idősebb, tehetős lány volt, de ott már jött a baba. Az ő fia.
Egy életre egymás mellé tették az ikszet, de ez már az ő történetük.
Kutyaharapást szőrével, mily bölcs mondás. Sajnos, én pont az ellenkezőjét tettem. Magamba zárkóztam, és ahelyett, hogy mentem volna ki a világba, élni, szórakozni, benyitottam a saját zárt világomba. Magamra csuktam az ajtót, eltereltem a figyelmem a mindennapokról, a hétköznapról, és a lélek titkait, hovatartozását kezdtem kutatni. Tanfolyamokra jártam, a spiritualitás lett a hobbim, ebben az első tanítóm a kártyákat kirakó hölgy volt.
Azért kellett már a pénz, hogy a tanulmányaimat finanszírozni tudjam. (Mennyivel jobb lett volna, ha inkább az angolt erősítettem volna abból a pénzből.)
Tudtam én tudat alatt, hogy mindez a figyelem eltereléshez kell. Ne gondoljak rá, ne sírjak éjszakánként, belemagyarázzam az ezoterikus gumiszöveget: ez volt a karmánk, így kellett lennie. Persze. Valamivel le kell hülyítenie magát az embernek, hogy ne őrüljön meg a tehetetlenségtől.
Én igazán szerelmes voltam, az élő drogom volt ez a fiú.